Jogosan van bűntudatom a nagyszüleim miatt?

A nagyszüleim 86 és 81 évesek, anyukám az egyetlen gyerekük, akivel össze vannak veszve és 3 éve nem beszéltek. A húgom ugyanígy nem jár hozzájuk 2 éve, részben mert kényszerbetegsége van, részben mert papámnak mindig volt egy olyan irányítós és mások életébe beleszólós stílusa, ami nem tetszett neki és anyának sem. Én ignorálom a dolgot és nem hagyom, hogy ezt csinálja + én türelmesebb ember vagyok. Régen támogattak amikor egyetemre jártam (a nagyszüleimnek jó nyugdíja van, kettejüknek együtt vidéken saját ház mellett 320 ezer, a szüleim fizetése együtt nincs 300 ezer és több a kiadásuk is, a húgom otthon él és nem csinál semmit 5 éve, de ez egy másik téma.)

Egyébként a korukhoz képest so-so állapotban vannak, nagypapám még elektromos biciklivel jár az ártézi kútra vízért, vagy gyógyszertárba, mamám hetente egyszer elmegy banyatankkal a boltba, de az utóbbi években azért sokat romlott az állapotuk és lassan tudom, hogy arra szorulnak majd, hogy valaki heti többször gondoskodjon róluk (bevásárlás, takarítás, esetleg ebéd hozás). Néhány éve ősszel meghalt a másik mamám. Őt előtte nyáron hetente látogattam meg az idősek otthonában, mert azt a nyarat pont a szülővárosomban töltöttem, de még emlékszem utána is bűntudatom volt, hogy mehettem volna hozzá még gyakrabban is. Csak én látogatom nagyszüleimet a családból, viszont én egy másik városban élek és átlag 3 hetente megyek haza hétvégére, akkor se csak hozzájuk, hanem mindenkihez otthon. Ezen kívül telefonon beszélek velük 2-3 naponta, de ezek úgy érzem kevesek. Van emiatt egy rossz érzés bennem, de ugyanakkor nem akarok hazaköltözni, mert már megvan a magam felnőtt élete is. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy én ápoljam őket napi szinten, mert mondták van nyugdíjuk ápolásra, hanem csak simán hogy a közelükben legyek.

26/F