Nagymamám három hete halt meg. Miért érzek így?

Ugyanez a szitu volt nálunk is, mamám Arzheimeres volt. Egyik napról a másikra teljesen "elmentek neki otthonról", minden átmenet nélkül. Onnantól fokozatosan romlott az állapota, végül sem beszélni nem tudott sem felállni. Teljesen magatehetetlen volt. 2 éve halt meg otthon, pont amikor nála voltunk.

Amikor a mentősök nem tudták újraéleszteni akkor sírtam, de se a temetésen sem utána nem tudtam...valahogy idő közben amíg beteg volt elengedtem, mert tudtuk, hogy ez lesz a vége. Abban reménykedtünk, hogy csak elalszik majd, de az utolsó 1 órában baromira szenvedett és csak remélem, hogy nem volt tudatában annak, hogy mi történik vele.

Nincs olyan hogy ahogy kellett volna. Mindenkinek másmilyen a gyász. Ez miatt véletlen se érezd magad rosszul.

Nekem május 1én halt meg mama, már az elmúlt fél év borzasztó volt neki. Tudtuk hogy ez lesz, de temetésig fel sem fogtam, nem tudtam sírni. Temetés után pár napig sírtam, azóta pedig váltakoznak bennem az érzések. Inkább a sok emlék jön fel, és az van bennem hogy már nem szenved, végre a szeretteivel lehet.

A váratlan halálra mindig rosszabbul reagál az ember.

Ha nem is tudatosan, de a nagyid távozására már régóta készültél fejben, tudja ilyenkor az ember, hogy egyszer vége lesz, még ha nem is gondolkodik ezen.

Ezért készültél ki kevésbé, ez teljesen normális, nem a gyász hiányát jelenti.

Részvétem!

Mindenki máshogy éli ezt meg. Mi is ápoltuk szüleimmel a nagymamámat, szintén alzheimeren alapuló demenciával. Nálunk én voltam elsődlegesen a godozó miközben a kicsi gyerkeimmel voltam otthon. Iszonyatosan nehéz volt.

Én azon az estén buktam ki, amikor kórházba került. A mentősök azt mondták, felesleges vele mennem, mert nem lehettem volna mellette. A feszültség zokogásban jött ki rajtam és miután a mentő elvitte, én még a kertben sírtam/hánytam vagy fél órát. Bűntudatom volt, mert hiába szeretett volna a családja körében meghalni, én mégsem tudtam ezt megadni neki. Tudtam, hogy már nem volt magánál, még annyira sem mint addig, este már nem tudtam tápszert sem adni neki, folyt ki belőle, akkor hívtam a mentőt. 1 napot volt kórházban, békésen elaludt.

Utána nem is tudom mit éreztem. Szomorú voltam, megkönnyebbült, de leginkább összezavarodott. Emlékszem, hogy kivittem a gyerekeket a játszótérre és hiányérzetem volt, mert nem kellett előtte megszervezni, hogy addig ki lesz mamával, nem kellett órát beállítani, hogy mikor kell hazaindulni. Hirtelen annyi szabadidőm lett és én mégsem tudtam vele mihez kezdeni, mert belül még mindig ott volt, hogy tilosban járok, mert nem vagyok a közelében, hogy segítsek, pelenkázzak, itassak, tornáztassak, masszírozzak. El nem tudom mondani milyen furcsa érzés volt.

Nagyjából egy hónap kellett, hogy tudatosodjon az egész. Elpakoltuk a cuccait, kifestettük színesre és átrendeztük a szobát (addig kórházi szobára hasonlított), stb. Lassú volt az átállás. Több mint 2 év telt el és még most is van néha, hogy felriadok, hogy "Elaludtam, nem keltem időben itatni!". De már hamar kapcsolok, hogy csak álmodtam.

Az a furcsa, hogy csak mostanában tudok rá megint olyan formájában emlékezni, amilyen még egészségesen volt. Halványul el az amilyenné a betegség tette mind testileg mind szellemileg. Egyre jobban visszajönnek az emlékek, amikor viccelődtünk, beszélgettünk, nevettünk.

Előttem is írták már hogy nincs olyan hogy rosszúl gyászolni és valószínű hogy te is készültél már rá tudat alatt. Egy idős, ráadásul beteg ember elvesztését valamivel könnyebb elfogadni

Hasonlóan voltunk mi is mint te. Mama állapota folyamatosan romlott de azért még képes volt magáról gondoskodni. Aztán egy este rosszúl lett, szüleim elhozták hozzánk de két hét alatt megerősődött és mindennaposak lettek a viták hogy ő haza akar menni (40 km-re lakik tőlünk), el tudja rendezni magát mért nem engedjük. Hiába mondtuk szépen hogy jobb ha velünk van, hiába vitatkoztunk, hiába könyörögtem én is hogy maradjon (3 évig suli miatt vele éltem, reméltük ha másra nem legalább rám hallgat), hasztalan volt a fejébe vette hogy ő haza megy így végül engedtük mert tényleg úgy nézett ki hogy helyre rázódott. Másnap beszéltem vele telefonon akkor még teljesen jól volt, rákövetkező nap hívott a szomszéd hogy baj van, valószínüleg pár órával azután hogy beszéltünk valami érte, elveszítette az eszméletét és nem tért magához. 4 hétig volt korházban gépeken majd elment január elején.

Megrázott de tudtuk hogy ez lesz. Azokban a napokban csak arra tudtam gondolni hogy végre együtt lehet tatámmal és a kislányukkal akit 5 éves korában vesztettek el, valahogy ez nyújtott vígasztalást.

Vígasztalódást!

Hasonlo tortent nalunk is. Alzheimeres nagymamam. En nagyon sajnaltam, mikor meghalt. Semmi idom nem volt tole elbucsuszni, de mondjuk szep kort megelt, 85.eleteveben hunyt el, ugy h 70 evesen 3 rakot is legyőzött

Nagynenim 60 valahany volt, meg fiatal. De o nem gyozte le a rakot.