Hogyan béküljek ki azzal a gondolattal, hogy a nagyszüleim mindig is jobban szerették a többi unokájukat?

Az apai és anyai nagyszüleimre ugyanúgy jellemző.

Apai ágról mindig nagybátyám gyerekei voltak a minden. Volt bármilyen ünnep vagy nap oda mindig elmentek pedig jóval messzebb laknak mint mi(másik városban), ezt adtak - azt adtak, ilyen ajándék olyan ajándék, nekem meg arra nem képesek, hogy névnapomon felhívjanak vagy eljöjjenek felköszönteni. Sosem szerettem hozzájuk járni, ebből sok vita volt régebben. 4 évvel ezelőtt volt egy nagyon csúnya veszekedésünk, ahol lehordtak mindennek meg a fejemhez vágták, hogy kitagadnak és azóta már nem is tartom velük a kapcsolatot, és ők sem keresnek engem.

Anyai ágról a nagyszüleimnél nagyapámat imádtam, mert Ő tényleg szeretett engem, de sajnos már meghalt. Nagyanyámat is szeretem, mert Ő mindig felhív ha van valami, születésnap, névnap, újév... akármi. Vagy ha megyek hozzájuk mindig megkínál mindennel is, sose sajnált tőlem semmit se. Viszont ha vigyázni kellett rám, vagy el kellett vinnie engem iskolába akkor mindig csak teher voltam neki. Pár éve megszületett keresztanyám gyereke, azóta meg ha el megyek hozzá folyamatosan csak azt hallom tőle, hogy jajj de büszke a lányára, jajj így az unokája, jajj úgy az unokája.. ők lettek az atyaúristen. Ha ott vagyok nála akkor is csak a hülye képeket nézegeti meg mutogatja nekem... Hozzánk nem jár, mert őt túlságosan megterheli, de keresztanyámékhoz képes felbuszozni egy másik városba, hogy láthassa az unokáját.

Nem vagyok már pisis óvodás, de rosszul esik így felnőttként (is), hogy én mindig csak második voltam a családban és engem sose szerettek úgy a nagyszüleim, mint a többi unokát. Vagy csak addig voltam jó amíg ki nem pottyant a másik és utána háttérbe szorultam...