Mama meghalt 12 éve. Papa már nem szereti?

Pont hogy nagyon sokat gondol rá és nem tudta helyre tenni magában még a halálát, nem dolgozta fel, ezért zavarja, ha róla beszélsz. Talán lelkiismeret-furdalása is van, hogy azóta volt már kapcsolata, pedig ez az élet rendje.

Ne akard már visszarángatni abba ami nem jöhet már vissza, én inkább úgy látom, hogy nagyon is szereti. Ne piszkáld a sebeit, ő így dolgozta fel a gyászát, te máshogy, de az ő társa volt, legyél tapintatos.

Tudod, az ember nem bújhat elevenen a holt párja mellé a sírgödörbe. Az élet megy tovább annak, aki itt maradt, és a magány meg nehéz dolog. Gondolom túl fiatal vagy még ahhoz, hogy megértsd (nem csak korban, tapasztalatokban is), a papád szerette a mamádat, de az élet nem ennyire fekete-fehér, mint gondolod.

Hidd el, nem fogja elfelejteni a mamával töltött szép éveket, ha akarná sem tudná megtenni. Ha sok időt töltünk el a másikkal, annak egy része szinte belénk ég, belénk épül. Két ember együttélése során hat egymásra, átvesznek bizonyos tulajdonságokat, szokásokat. Talán azért van az most is, hogy a papád sokat változott az új kapcsolatában, hiszen már másik emberrel el, akinek másik a tulajdonságai.

Ez önzés, nincs mit szépíteni. CSak azért, mert neked szép emlékeid vannak mamádról, éled tovább az életed, tanulsz, dolgozol, párod lesz és családod. De őt arra ítéltetnéd, hogy haláláig éljen egyedül, nézze az ereklyeként őrzött emléktárgyakat és istenítsen valakit, aki bár jó ember volt, már nem él. Éljen így éveket, évtizedeket, hogy a te kis lelked megnyugodjon. Nézz magadra! Hogy veszed ehhez a bátorságot? Az a szerencsétlen ember elvesztette a társát, egyedül maradt a világban. Nem elég, hogy ezzel meg kellett birkóznia, legyőzte a magányát, igyekszik élhető életet teremteni magának, hogy ne őrüljön bele, keresi a maradék reményt néhány szép emlékre még mielőtt ő is elmegy,és te még el is ítéled ezért? Nem akar róla beszélni, mert nem akar arra gondolni, mit veszített el. Eltemette magában, és igyekszik túlélni a napokat a következő évtizedekben. Én a helyedben inkább azzal foglalkoznék, hogy segítek neki boldog lenni, amennyire lehetséges, mert megérdemli! Nem kell elfelejteni mamádat, de az, hogy elvárnád tőle, hogy lépten-nyomon, ha felhozod sírdogáljon és szomorkodjon... felháborít! Nőjj fel!