Ti, akik megszakítottátok közeli rokonotokkal a kapcsolatot, nem féltek attól, hogyha meghal, bánni fogjátok?

Nem fogom bánni. Én veszítettem el szeretett és gyűlölt rokonokat is, és soha nem bántam meg semmit.

Nem az a fajta ember vagyok, aki csak azután szeret valakit, miután meghalt, vagy aki eltűri a családot, mert muszáj. Akit szeretek, azzal törődöm, akit nem szeretek, azzal nem fogok foglalkozni. Az számomra halott, mielőtt a földbe kerülne.

Azt bántam volna meg, ha maradok a kakiban és nem élem az életem.

Egyszer élek és rövid az élet ahhoz, hogy végig veszekedés és rossz érzés legyen.

Nem elég, ha egy valaki alkalmazkodik.

Engem a "nemzőm" - akit Hamurapi törvényeihez hasonlóan nem tekintek apámnak 1 éves koromban végleg elhagyott. Be akart adni a nevelőintézetbe, Anyámról pedig bebizonyítani, hogy egy drogos, alkoholista, degenerált, aki még egy háztartást sem tud vezetni, nemhogy gyereket nevelni. Ő meg már akkor is egy másik nővel kamatyolt, amikor Anyám terhes volt velem. Megmondta, hogy semmit nem fogunk tőle kapni a büdös életben semmit. Így is lett, se egy telefonhívás, se egy képeslap születésnapra, karácsonyra, névnapra. Semmi. Se tőle, se a szüleitől a válás után. Pedig házasságban született gyerek voltam.

Amikor diplomaosztóm volt Anyám és a Nagyszüleim azt akarták, hogy meghívjam. De megmondtam, hogy ha addig nem volt kíváncsi rám, én sem vagyok őrá. Még a családi nevemet is tervezem, hogy megváltoztatom. Azt akarom, hogy annyi közöm se legyen hozzájuk. Huszonvalahány évesen már tudom, hogy nem fogom megbánni. Sérti a fülemet, amikor a postás azt a vezetéknevet kiabálja nekem, amit a törvény rám aggatott.

Off: 6-os: Örülj neki, ha Neked olyan családod van, hogy nem szakítanád meg egyikük családtagoddal sem a kapcsolatot. Könnyen beszél az, aki nem volt benne egy adott szituációban.

Ha súlyos oka van annak, hogy megszakítottam, nem félek. Nem fogom bánni.

Sajnálni fogom, ha meghal, de hogy kizártam az életemből, azt nem.

Én is megszakítottam azzal, aki gonosz, rosszindulatú pletykákkal mérgezte meg a családi és baráti kapcsolataimat csupán irigységből és féltékenységből.

Ha arra gondolok, hogy együtt nőttünk föl, hogy milyen szép élményeiink voltak, sajnálom. De azonnal eszembe jut, hogy felnőttként mennyi bajt, gonoszságot zúdított ránk, hogy szétverte a famíliát is, tudom, hogy soha nem fogom megbánni.

Kedves Kérdező, válaszodra egészen konkrétan válaszolva: de igen, félek. Öt éve szakítottam meg a kapcsolatot a szüleimmel, az apámmal már e-mailen sem levelezek. Nekem értelmiségi szüleim vannak, de az érzelmi, pszichés állapotuk nincs összhangban az értelmi képességeikkel. Ez külön fáj az embernek, mert kevés a nagyon intelligens, nagyon kreatív, valóban tehetséges ember, és a családomban ezt nagyon szerettem. De ha valaki emellett bántalmazza a családtagjait, ha neki éppen rosszkedve van vagy melegfront jön és neki kedve támad "az ingerlékenységtől" szétzúzni a lakást, az autót, az állatokat, leordítani mindenkit, autóba ültetni és megfélemlíteni száguldozással, fékezésekkel a saját gyerekét meg a feleségét, azzal nem tartom a kapcsolatot akkor sem, ha egyébként hiperintelligens. Nem volt más választásom.

Tudod, egészséges ember magától rájön, hogy segítségre van szüksége. A beteg embert meg nem lehet rákényszeríteni, hogy elfogadja a segítséget.

A helyzettel szemben tehetetlen vagyok.

Fájni fog, ha meghal, valószínűleg borzasztóan. De az is fáj, amikor bántalmaznak, és nem adom fel az egész identitásomat azért, hogy elkerüljem a halálával járó fájdalmat.

Nyilván akkor fogom megérteni, hogy a kapcsolatunk már soha nem lesz jó, mert addig mindig van az emberben egy 1%-os remény, de valójában azért sem beszélünk, mert 1% már kevés a kapcsolat fenntartásához. Ahhoz neki is kellett volna tennie valamit énértem. De neki fontosabb az autó, meg az anyám pénze. Ezt a mai nap(on is) be kell látnom, a halálakor azt fogom tudni belátni, hogy bevégeztetett, neki jó volt így mindvégig.

Békés napot kívánok.