Hála vagy hálátlanság?
Kedves Fórumtársak!
Ma megtudtam Krisztusi korban lévő fiamtól, hogy születnem sem volt érdemes.
Legalábbis erre következtetek H. nevű pszichológustól (pszichiátertől?) ellesett hitvallásán, mely szerint a szülő nem számíthat sem tiszteletre, sem hálára. A gyermeknek jogában áll halálos beteg szülőjére rázárni az ajtót, a kulcsot meg eldobni...
Jó időben legyen mondva; sem tündér hitvesemnek, sem nekem nincs baj az egészségemmel, még hivatásos repülőgépvezető engedélyemet is megújíthatnám, de más, még ennél is izgalmasabb területen vállalkozunk fiammal. Nagyon komoly beruházást kezdtünk meg, de ezek után minek, sőt kinek folytassuk? Nem kell nekem fél, meg egymilliós ajándék ünnepeimre (amit gyakran megkapok), csak egy kis szeretet. Persze nem mindég volt ilyen rózsás az anyagi helyzetünk, de ebből fiunk mindég csak a jót és a "menőt" kapta, törődésből, odafigyelésből, szeretetből, családi játszásból pedig a legtöbbet.
Világos, hogy a "végerdmény"-t hallva élni sem kívánok tovább egy percig sem, nemhogy beruházni...
Kedves pszichológus vagy pszichiáter szakemberek, és minden kedves olvasó! Nagyon érdekelne a véleményük, hogy hol hibáztam el, ha egyáltalán elhibáztam. Vagy a fentebb írtak természetesek, és a felnőtté válás után szülő a "teljes elutasítás"-t érdemli? Egyáltalán, kirobbanthat-e egy "szakember" ilyen szintű családi konfliktust? Ma már nem kell szeretni szüleinket, és nem kell rájuk hálával gondolni? Én annyit kaptam, hogy tanulhattam. Ha az összes munkámat, esetleges érdemeimet, előmentelemet egymásra rakná valaki egy képzeletbeli mérlegre, akkor sem érne fel édesanyám sok-sok varrógépöltésével, ami ahhoz kellet, hogy én felnőljek. Bármennyire is támogattam öreg éveiben évtizedeken keresztül, akkor sem tudtam visszadni a töredékét sem annak, amit kaptam. Ezt persze nem pénzben kell érteni...
Édesanyám sokszor mondta, mikor kisgyermekként rosszalkodtam, hogy "meglásd, sírba teszel, és majd a tíz körmöddel kaparnál ki, de akkor már késő lesz...". Sajnos igaza lett, most, hogy már két hónapja nincs közöttünk valóban így érzek, de az én gyermekem hogyan fog majd rám gondolni? "Egy gödröt neki, de jó kicsit?"
Hát erről kérdeznék, ha szabad...
Derűsebb napot kíván; Tambi
Köszönöm a hozzászólásokat. Többen kérték, hogy konkrétumot írjak, mert a szituáció is nagyban meghatározó. Íme:
Feleségem húga másfél éve elhunyt, hátrahagyva négy gyermekét. A legidősebb 25 éves, Londonban él, nem kíván a testvérei "eltartója" lenni, így megörököltünk egy tizennégy éves lányt, valamint egy tizennyolcéves fiú-lány ikerpárt. Hitvesem pátyolgatta, segítette őket anyagilag, iskolát, állást, lakást, bele berendezést szerzett nekik. Minden rózsás volt mindaddig, míg a már tizenkilenc éves lány barátja be nem költözött a lakásba teljes ellátással, havi hetvenöt ezerért... Ettől kezdve megszűnt a hozzánk való ellátogatás, sőt a napokban anyjuk sírjához sem jöttek el velünk. Feleségemnél ekkor "elszakadt a cérna". Mivel egyfajta gyámja, eltartója vagyunk a fiataloknak, elvárta volna, hogy legalább szóljanak, ha "megbeszélésre" , véleménykérésre nem is lehet számítani. Én nem nagyon (kicsit se) szóltam bele a dolgok menetébe, talán nem is tehetném. "Régen" is úgy volt, hogy a család befogadta, eltartotta a szegény rokont, pláne három árvát... Mivel az ikerpár fiútagja fiunk munkatársa, így feleségem -arra jártában cégünknél- fiunktól próbált informálódni, mondván, hogy ők ketten mégis többet beszélgetnek. Könnyen elképzelhető, hogy az egész "jóváhagyás nélküli" összeköltözés csupán vihar egy pohár vízben, de feleségemet a meg nem kérdezés, a "hálátlanság" eme foka nagyon megviselte.
(Kis pihenő: Valaha réges-régen egyik jeles mezővárosunkban a szenátorok nem tudták eldönteni, hogy épüljön-e színház a városban, vagy ne. Feállt az egyik szenátor:
- Legyen színház a nemös városban, hadd lássák a népek, hogy tellik!
Hát ezért jár a fiam pszichológushoz, mert tellik is, divat is, és nincs ez másként a "fejlett nyugaton" sem.
Hogy mennyi értelme, haszna van, az remélem, kiviláglik eme levelekből.)
A szülők iránti háláról mondta el fiam amit pszichológusától tanult, nevezetesen, hogy a gyermek akkor sem tartozik hálásnak lenni, támogatni, pátyolgatni szüleit, ha azok magatehetetlen, esetleg halálos betegek (Csak tudnám, melyik gonosz írta bele ennek ellenkezőjét az Alkotmányunkba. Biztos nem járt ilyen "szakember"-hez, mert különben nem tette volna!?).
Mikor a pszichológus ezt kifejtette, vajon gondolt arra, hogy milyen családi vihart, mekkora konfliktust idézhet elő? Természetesen feleségem sírva elrohant a kocsiján, csoda, hogy baj nélkül hazaért...
Nem vagyok csalhatatlan, nem bizonyos, hogy nekem van igazam, de soha nem lehettem eléggé hálás szüleimnek azért, hogy életet adtak nekem, hogy felneveltek, hogy óvtak és szerettek, mikor kellet elfenekeltek...
Hogy jó apa voltam-e? Kizárt! Az emberekkel való bánáshoz, különösen a gyermekneveléshez rengeteg ész kell, és én az "élet dolgai"-hoz ostoba vagyok. Nem adhattam mást, csak mindent. Magamból is! Úgy látszik, ez kevés volt.
Közös irodánk van, másfél méterre ülünk egymástól, mégis mikor nagy ritkán átjön hozzánk, hiába töltöttünk el aznap "odabent" nyolc-tíz órát, nekem ilyenkor vasárnap van. Ha befejezzük a beruházást -ezek után ez egy nagy HA- akkor a szakmában beletartozunk az első tízbe az országban. Ketten közösen csináltuk, nem csak én. Úgy tanultam, hogy nincs jobb nevelő, mint a közösen végzett munka, pláne, ha értelmes, sikeres.
Mit lehet még itt tenni?
válasza:Tehát összefoglalva: az a bajod, hogy a lány, aki felnőtt és nem a gyereketek összeköltözött a pasijával az engedélyetek nélkül, és a fiad nem nektek ad igazat, és kérte, hogy ne szóljatok bele.
(Pszichológushoz senki nem jár hobbiból és gondolom kiforgatod a harmadjézb származó véleményét is)....
Meg egy modoros i dióta is vagy...
válasza:18 éves kor felett már senkinek sincs gyámja. Bármilyen feszültséget őszintén meg kell beszélni, nem azt kell feltételezni hogy "dehát a másik gondolhatta volna" meg "azért elvártam volna hogy..." stb.
Nem tudom, milyenfajta terápiák vannak, de a pszichológus általában nem adhat direkt tanácsokat (pláne nem ilyeneket és részletesen kifejtve), a piszichológus közvetve terelgeti az illetőt, az ő érzésein keresztül rámutatva, hogyan éli az életét. Céljuk, hogy az illető jöjjön rá a dolgokra, amire az ember sajátmaga jött rá, az jobban megmarad és a változás esélye is nagyobb.
Bizony kedves Hozzászóló az sincs kizárva, hogy egy modoros (remélem a tiédnél jobb "modoros") idióta vagyok. Természetesen egyet értek veled abban, hogy nagykorúságától kezdve bárki szabadon rendelkezik önmagával, azzal költözik össze, akivel akar. Ez engem egyáltalán nem zavar, én magam is nagyon élveztem volna a helyzetet, ha annak idején egy (vagy sok) házasság előtti "összeköltözés"-ben részesülhettem volna. Nagyon sajnálom, hogy akkor ez még nem volt divat. Ennyit az erkölcseimről...
Természetesen mostantól nem három, hanem négy embert kell eltartanom, de még ez sem gond. Persze jól esett volna, ha az úrfi elém áll, és annyit mond, hogy szeretnék ideköltözni, enni, inni, lakni, szerelmeteskedni, gyakorlatilag ingyen. Ennyit a nagykorúságról.
Ezek a dolgok nem különösebben érintenek, nem is ez a gond, hanem fiam hozzáállása szüleihez. Félreértés neessék, nem szorulok rá sem a támogatására, sem a hálájára. Fizikailag is, talán szellemileg is legalább egyszinten vagyunk. Szellemileg talán már jobb nálam, amivel nem mondtam sokat...
Bizonyára a neveltetésemmel van a baj, melyet gyakran az utca végzett. Mifelénk az volt a törvény, hogy annyit adok, amennyit kapok. Ezt az egyensúlyt látom felborulni. Ahogy írtam, nem bizonyos, hogy jó apa voltam, de a valami és semmi között még tudok különbséget tenni. Azt hiszem...
válasza:Egy nálam sokkal nagyobb formátumú ember szerint
"Anyám szájából édes volt az étel,
Apám szájából szép volt az igaz"
Nagyjából így képzelem el a jól működő gyermek-szülő kapcsolatot.
Kétségtelen, hogy nem én neveltem fel a költőt, akkor talán merőben másként fogalmazna. Persze titkon remélem, hogy nem...
válasza:Kedves kérdező!
Sajnos ez a generáció,már nem az.
Te hiába így nevelted, ha körülötte lévők től N ezt látta.
De, amit amit adsz,azt kapsz ugye, javaslom,ha ők ennyire nem bízták meg benned, te a nagykorú dolgozó gyermeked is ennyire támogasd.
Nem, nem roszindulatból írom neked.
Hanem, hogy a későbbiekben a csalodastól megóvd magad.
Hidd el, ha ez ennyire földhöz vágott lesz ez még rosszabb is.
Tovább szép napot.
válasza:Valahogy nem értem a dolgot egészen: a három befogadott gyerek leválik rólatok és önálló életet él.
De a fiad miért jár akkor pszichológushoz?
És egyáltalán mi köze a két dolgognak egymáshoz?
Kedves Válaszolók!
Az egyszerűbbik rész: a fiam azért jár pszichológushoz, mert úgymond "sikk", divat, trendi, stb, stb pszichológushoz járni a vezető kapitalista országokban; USA-ban és Nyugat-Erurópában egyaránt. Bár gondolom ti sem jártok, mint ahogy én sem. A problémáinkat, ha vannak, azzal kellene megbeszélni, aki segíteni is tud rajta... Annyi bizonyos, ha hetente kibeszéljük magunkból a feszültséget egy olyannal, aki nem kérheti számon tetteinket, az csak előnyünkre válik.
A jeles pszichológus hölgy (vagy talán a pszichológia) szerint az ember csak és kizárólag a maga örömére nemz és nevel gyermeket. A gyermeknevelés több évtizedes munkásságának jutalma a gyermek léte, felnevelhetése. A gyermek nem tartozik szüleinek semmivel, hálával a legkevésbé, hiszen ő nem a saját, hanem szülei örömére jött létre.
Nézetem szerint legfőbb dolgunk, hogy jobb világot hagyjunk magunk után gyermekeinkre, mint amilyet mi szüleinktől kaptunk. Ha a fentebbi hitvallású világ marad nyomunkban, akkor bizony jobb lett volna, ha meg sem születünk, mert ennél silányabb gondolkodásmódot el sem tudok képzelni.
Természetesen tudom, hogyan kellene "okosan szeretni", de én erre soha nem voltam képes, soha nem tudtam megtenni, hogy ne "mindent" adjak (talán itt rontottam el, talán a kevesebb több lett volna...). Már a kifejezés maga ellentmondás, az ész és az érzelem konfliktusa. Ha ésszel irányítunk érzelmeket, akkor azok már nem bizonyos, hogy valós érzelmek.
Megtettem mindent, amire képes vagyok, így lelkiismeretem nyugodt, csak a szívem szomorú...
Itt állok hatvanötödik évemben (jól pofán csapva), teli nagyszabású tervekkel, amik megvalósításához a lehetőségem is megvan, meg is tudnám csinálni őket, de minek???
A három úgymond "befogadott árva", illetve a hamarosan megjelent negyedik, mint plusz kakukktojás, valamint fiunk szülei iránt érzett "hálájának" semmi köze egymáshoz.
Feleségem kifogásolta fiam előtt, hogy ha mi tartjuk el a három árvát, illetve most már az odaköltözött udvarlóval együtt négyüket, akkor illet volna megkérdezniük minket, hogy vállaljuk-e a negyedik, huszonötéves fiatalember eltartását is. Mivel kényszerhejzetbe hoztak, így feleségem hálátlanságot emlegetett, mire fiam kifejtette a fentebb leírt pszichológusi hitvallást a gyermeki háláról.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!