Az anyátokat is zavarja, ha saját véleményetek van dolgokról, amik ellentétesek az ő nézeteivel? Ez tényleg tiszteletlenség?

Persze, ugyanilyen.

Az alapvető hogy "nem tudok ÚGY takarítani" (khm, érdekes módon nálunk nagyobb a tisztaság, mint szüleimnél :D ), az pedig ha valamivel nem értek egyet, számára személyes támadás.

Pl. már gyerekkoromban könyörögtem neki mindig, hogy hadd ne kelljen megennem a húst. Sajnáltam is az állatokat meg abszolút nem is szerettem. Minden étkezés ordítozással zárult. Eltelt x év, elköltöztem, nem is beszéltünk többet a témáról. e

Egyszer beszélgettünk telefonon, és kérdezte hogy mi volt az ebéd, én meg mondtam hogy mézes-mustáros. Erre kérdezi, hogy mi, csirke? Mondom nem, tofu. Hosszú csend után olyan prédikációt kaptam, azóta se hagyná ki egyetlen találkozásnál se. :D

Ugyanez a szeméttel kapcsolatban, mi odafigyelünk rá hogy ne nagyon termeljünk fölösleges szemetet, anyum az ellenkezője, nála egy használati tárgynál az egyik lehető legnagyobb előny ha olcsó, eldobható cuccról van szó, mert használat után csak kivágja a kukába, és nincs rá gond. Mikor egyszer megemlítettem, hogy mi saját szatyorba vásárolunk a boltban, akkor konkrétan elmebetegnek nevezett.

Szerinte csak és kizárólag a tv-ben reklámozott márkák érnek bármit is. Megveszi az ilyen márkás dolgokat, sokszor egy csomó pénzért rosszabbak, mint amit én veszek (sajátmárkás pl. dm-es termékek, xiaomi márkájú telefon, stb.), szerinte mégis én vagyok az idióta aki a selejtet vásárolja. Kettőnk közül egyedül ő szokott panaszkodni a dolgokra amiket vásárolt.

Volt még pár hasonló. :D

Én már megszoktam, nem veszem magamra. Valahol olvastam hogy a szülők ugye x módon, y elvek szerint nevelik a gyereküket, és ha a gyerek felnőttként máshogy él, mást tart fontosnak, akkor ők azt kudarcnak élik meg, és automatikusan azt gondolják hogy én elítélem őket, hiszen mi másért váltottam volna az általuk tanított dolgokról? Lehet ebben igazság, hiszen tényleg, ha beleölsz tizen-x évet, hogy a gyereknek megtanítsd hogy szerinted hogy működik a világ, szerinted mi a helyes, akkor furán veszi ki magát, ha ő mégis másképp gondolkozik.

Én odafigyelek rá hogy soha ne álljak bele és ne kezdjem kritizálni, az ő megjegyzéseit meg egy darabig elengedem a fülem mellett, aztán megpróbálom megvédeni magam, aztán beülök a kocsiba és hazajövök tőle, egy darabig nem találkozunk és legközelebb minden rendben.... még ez vált be leginkább. Sajnálom amúgy, szerintem lehetne toleránsabb is.

Nálunk is ez volt, mikor már elkezdtem önállósodni kb 20 évesen, most 10 év távlatából, kicsit bölcsebben és nagyobb élettapasztalattal visszatekintve ez az elengedés része volt nála. Nagyon nehezen dolgozta fel, hogy felnőttem és kirepülök a fészekből és tehetetlenségében ennyit tudott tenni, hogy következetesen számonkért, ha ellenkező véleményén voltam vmiben. Aztán ez rendeződött és most is vannak velemenykulonbsegeink, de közel se annyira kiélezett, mint régen, illetve nem érzek már mögötte semmilyen játszmát. Szóval sztem ehhez idő kell és megértés l, elfogadás mind a két fél részéről.

Mondjuk akinek a gyerekkorát is végigkísérte ez, az más helyzet, ott nem tudom, mi lehet a megoldás... :(

Az én anyám is ilyen

Ő mindig mindennél jobban tudott

Ha másképp gondoltam a dolgokat másképp csináltam valamit egyből jött az üvöltés,hogy te hülye gyerek, egy életképtelen f@s z, fogadd be a szád nem úgy van és kész

Úgy van ahogy én mondom amíg itt laksz,én etettlek,addig nincs visszapofázás

Úgy éreztem,hogy nem lehet önálló gondolatom, önálló véleményem,teljesen elnyomott,

Mintha nem tetszett volna neki az ami én vagyok és teljesen olyannak akart formálni ami ő