Mit tegyen egy anya, ha a lánya kizárja az életéből?

Sziasztok kedves anyák (elsősorban)! 8 éve elváltam, velem maradt a lányom aki most már 21 éves. Akkor a volt férjem azt mondta, várjak amíg a lány nagyobb lesz, majd beszél vele rólam és majd mindenért megfizetek. Beszéltem a lányommal a válásunkkal kapcsolatban, mindig azt mondta jobb, hogy elváltunk neki is. Az apja utána nem sokat törődött vele, többször mondta a lányom, hogy soha nincs rá ideje az apjának. Minden volt csak apa nem. A lányommal olyan kapcsolatom lett, hogy mindent megbeszélt velem és én is vele, még a kényes témákról is. Próbáltam neki mindent megadni ami tőlem tellett ami nem az anyagi dolgokra vonatkozik mert nem keresek annyira jól. Olyan szülinapokat találtam ki neki, hogy sosem tudta mit kap, csak beültünk a kocsiba és mentünk (úszás fókával, jégbüfé, cat-cafe, 3D kiállítás....stb, mindig valami kreatívat, igazi meglepit ) együtt kirándulgattunk sokat, együtt mentünk vásárolgatni ha úgy adódott, sokat beszélgettünk. Tavaly összejött a lányom egy rocker fiúval, akinek konkrétan vagdosva van a karja, amit a szüleivel való kapcsolatára vezetett vissza. Finoman mondtam is a lányomnak, hogy látta -e és figyeljen azért oda. Ez a fiú ugyanolyan utálkozó, negatív, utálja a gyerekeket, időseket egyaránt mint a lányom. Egyébként meg mindent megcsinál, konkrétan a lányom uralkodik rajta. Most már rajta és nem rajtam... Eleinte nem volt probléma, jól kijöttem velük. Van egy rossz alaptermészete a lányomnak mert szerinte mindenki hülye, csak az a frankó amit ő mond és gondol, konkrétan utál mindenkit és uralkodni akar mindenkin. Sokat beszéltem vele erről is, hogy még fiatal nincs kellő tapasztalata, az életben sok esetben alkalmazkodnia kell majd, nem minden van úgy ahogy azt ő gondolj de ez természetes. Az utálatával kapcsolatban is beszéltem vele, hogy pszichológussal kellene ezt megbeszélnie mert neki sem jó utálkozni. Tiszteletlenül beszélt velem sokszor, próbáltam mindig a szép beszéddel (vagy egy idő után már olykor csúnyával is), hogy egy minimális tiszteletet adjon meg a szülőjének. Ahogy telt az idő egyre tiszteletlenebb lett, és már nem fogta magát vissza, bármit csináltam. Van egy 3 éves kapcsolatom, ő is mellém állt sajnos összeveszett a lányommal ő is. Konkrétan majdnem ráment a kapcsolatom. Az előző kapcsolatomban lévő párom is azt mondta, hogy a lányom miatt nem költözik ide hozzám...bár az a kapcsolat más miatt ment tönkre... Egyre rosszabbul kezdtem érzeni magam a saját házamban, már szinte ő dirigált. Gyenge voltam tudom, talán túl sokáig tűrtem, inkább elsimítottam a vitákat. Aztán egyszer egy vita folytán szóltam az apjának, hogy segítsen, jöjjön át és beszéljen a lányunkkal hátha hat rá. Na onnan fogva még rosszabb lett. Mivel nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, kitaláltam, hogy menjünk el családterápiára mert elegem volt, hogy a kiborulásig, ordítozásig eljutottam és rendbe akartam hozni a kapcsolatomat a lányommal mindenképpen. A párom is hajlandó volt részt venni ezen a terápián, hogy segítsen és ő is jó kapcsolatot, nyugodt életet szeretett volna. Elkezdtünk járni családterápiára és ott kaptam hideget-meleget. A lányom minősített folyamatosan, persze nem pozitívan..Végül annyira kiborultam, hogy kész tények elé állítottam: vagy változik és nyugodtan élünk tovább együtt, vagy elköltözik mert konkrétan tönkre teszi az életemet a viselkedésével. Az utolsó családterápián úgy viselkedett velem, hogy végig sírtam az egészet. Azóta nem szólt hozzám (csak ha muszáj volt), úgy élt itt velem (március vége óta) ami nagyon megviselt az állandó feszültség miatt. Szeptember elején elköltözött még utoljára belém rúgott, azt mondta, hogy ő csak azért született, hogy nekem legyen házam, elüldöztem mint az apját (mesélhetnék erről is hogyan költözött el az apja de akkor sosem lenne vége), konkrétan ugyanazokat a mondatokat csapta az arcomba, amit a volt férjem akkor amikor elváltunk, és más számomra nonszensz dolgokat is amiket inkább már nem írok le, lényeg, hogy sírva jöttem ki a szobájából. Emlékszem még 1 évvel ezelőtt ő sírt, hogy az apjának nincs rá ideje. Még én mondtam neki, ha szeretné beszélek vele, vagy beszéljen ő és mondja el őszintén, hogy neki erre igénye lenne. Azt mondta, hogy nem érdemes mert az apja egy szemét. Amikor elköltözött meg csak azt hallottam, hogy az apukám így, meg úgy. Az, hogy elköltözött, az is fájdalmas de konkrétan kizárt az életéből, nem olvassa el az üzeneteimet, és most döbbentem rá, hívni sem tudom mert letiltott. Mindenki aki ismer le van döbbenve, látták hogy neveltem fel, és ismernek is. Konkrétan nem tudok olyan embert mondani akivel nem jönnék ki. 5 évvel ezelőtt anyukám bement egy érműtéttel a kórházba és már nem jött ki mert elkapott egy kórházi fertőzést és abba halt bele. Azt érzem ez már sok nekem is. Nincs senkim, a szüleim nem élnek, testvérem nincs. Egyetlen lányom van akivel így jártam. A párom sokat segít lelkileg de a gyerek az gyerek. Nem értem hogyan történt ez, próbálom feldogozni, terápián is voltam mert úgy érzem egyedül nem fog menni. Ti anyák mit tennétek? Köszönöm, hogy elolvastad.