Miért utál engem mindenki? Pláne a szüleim?

Nem tettem semmi rosszat, mégis utálnak (jó, persze gyerekcsínyek előfordultak, meg néha szemtelen voltam, de nem annyira, hogy ezt érdemeljem ki).

Tegnap is megkértem az anyámat, hogy segítsen nekem olyan helyet találni a szobámban, ahonnan lámpafény alatt is olvasható lesz a lapom és nem lesz rajta a telóm árnyéka. Erre beküldi apámat, ő meg leordítja a fejem, hogy bukón van az ablakom, becsukja és távozik minden segítség nélkül.

Ezt meg is említettem neki, de ő elkezdett ordibálni velem, hogy én miért üvöltök meg hogy miért bőgöm folyton, nem vagyok már 2 éves. Minden nap a fejemhez vágja, hogy milyen hülye vagyok, lehetnék az anyámmal kedvesebb, az öcsémmel ne legyek ilyen undok, a bátyámmal meg ilyen irigy, miközben ezek egyáltalán nem igazak. A testvéreimet kiszolgálom mindig, mert ők képtelenek felállni a géptől és kimenni a konyhába kaját csinálni maguknak, vagy ha az kész van, akkor nem tudják bevinni a szobájukba (nincs étkezőnk). Anyámmal mindig kezdik ezt a "nagyon későn fekszel le, biztos azért vagy ilyen" meg a másik kedvencem a "te semmit sem csinálsz egész nap, mint fekszel, nem segítesz nekünk semmiben". Úgy mondják ezeket, mintha igaz lenne, pedig főzök-sütök, takarítok, kiszolgálom a testvéreimet, gondozom a kutyánkat, tanulok, 10-kor fekszem, 7-kor kelek (míg mások persze akármeddig fent maradhatnak már 10 évesen is) stb. És csodálkozik, hogy sírok. Alapból is elég érzékeny vagyok, de az, hogy a családtagjaim mondják ezeket, mégjobban bánt.

Mondjátok meg, mit csináltam rosszul? Miért nekem kell lennem a fekete báránynak?

17/L

(Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, nem panaszkodni akartam, csak így biztosan jobban érthető, és jól esett kiírni magamból ezeket.)