Sok szülő miért igyekszik letörni a gyermekei "szárnyait"?

az én anyukám jóslata sem jöttek be. Mindenben tévedett. Nem tudom, hogy miért gondolta,hogy nem érek el semmit az életben.

Én soha nem mondtam negativat a gyerekeimnek. Mindig azt szoktam mondani, ha tanulsz akár űrhajós is lehetsz, csak bízz magadban 🙂

Az en anyam is ilyen. Sőt, sokszor még kivanta is egyenesen hogy xar eletem legyen. Sokszor mondta, hogy semmirekello vagyok, lusta, semmire sem viszem majd, soha nem lesz munkam sem, parom sem, mert gyenge vagyok, es mert engem senki nem tud elviselni. Azt mondogatta, szeretne ha megtapasztalnam a nyomort, es milyen pech, hogy pont egy jol kereso ferfit fogtam ki. :)

Igaz, nem ertem meg el mindent amit akartam, mint te, de törekszem. Szerencsere mar nem lakok otthon, nem mergez tobbet. Es most erzem azt, hogy igazan elkezdodott az eletem. Mar senki nem szologathat be.

Én azt vettem észre, hogy a maguk kudarcait vetítik ki a gyerekre, a saját kudarcaikon látják a világot és alapból erre a kudarcra akarják a gyereket is felkészíteni.

Én szüleimnél alapból mindig az volt a jelszó, hogy nincs pénz. Persze hogy nincs mikor anyám minimálbéres volt apám meg naplopó alkoholista.

Alapból nem voltak kitűzött céljaik, nem volt egy "iránya" az életüknek. Csak éltek napról napra. Mindig voltak a tervek, meg kellene csinálni a házat, fel kellene újítani a szobákat, le kellene festeni a kerítést, stb.

Van a mondás amit sokszor hallottam tőlük, hogy a "Hídon akkor kell átmenni ha odaértünk a folyóhoz" Bár néha elferdítve, "Majd ha a folyóhoz érünk, kitaláljuk mi lesz". Semmi előre tervezés.

Vagy van a klasszikus mondás amit felénk sok gyerekbe bele neveltek, hogy "Most szórakozz, most éld ki magad, mert utána csak a munka marad".

És pont ezek a gyerekek lettek mára gyári melós félalkoholisták, mert anno a saját szüleik is arra bíztatták őket, tojjanak a világra.

Nyilván innentől felépült bennük a hamis visszajelzés, hogy az élet csak ennyi, felnőssz és dolgozol és próbálsz nem éhenhalni. Holott sosem tettek semmit a maguk életéért.

De legalább ezt a mentalitást adják tovább a gyerekeiknek is.

Hozzá tenném, nem csak a szülőkkel van baj.

Amikor gyerekkorunkban nekünk panaszkodik az alulfizetett tanár, hogy semmire nem lehet vinni az életben, az nem felemelő. Amikor egyetemen azzal jöttek 2007-2008 válság idején az oktatóink, hogy "úgysem lesz munkátok" az se növelte senki motivációját.

Az ilyeneknek két oldala van. Van a szar szülő, aki leéli posványban az életét, nem is hiszi, hogy lehet ennél több vagy jobb, ezért nem motiválja a gyereket, vagy rosszabb esetben még rombolja is.

Aztán van a másik oldal, ahol a gyerek nem tud két lábbal a földön állni, irreális célokat tűz ki, amelyben kódolva van a bukás, ettől akarja a szülő megvédeni.

Rám sokáig nem figyelt fel egy fiú se, volt egy nálam 5-6 évvel idősebb nagy plátói szerelmem 19 éves korom körül, aki után már 3 éve vágyakoztam és egyszer csak mintha felfigyelt volna rám nőként, ezt több jelből is észrevettem. Egy nap például felhívott a vonalas telefonunkon, ami abban a korban, amikor még nem volt mindenkinek általános a mobiltelefon, se az internet, elég nagy dolog volt. Elég kacifántos úton szerezte meg a telefonszámomat és egy még kacifántosabb történetet adott elő dadogva, hogy miért is hívott fel. Igazából a beszélgetés végére se derült ki teljesen, hogy miért lettem felhívva, de amikor letettem a kagylót remegő kézzel, fülig ért a szám a boldogságtól. És akkor anyám megszólalt, hogy nem szabad ennyire csak egy fiúhoz ragaszkodni, mert nagy csalódás lesz belőle. Akkor összeomlott bennem az éppen csak felébredt remény és arra gondoltam, igaza lehet, egy ilyen pasi mit láthat egy ilyen csúnya lányban, mint amilyen én vagyok? Biztosan tévedek, ha azt hiszem, hogy bármit is jelentett ez a hívás. És ennek megfelelően kezdtem viselkedni. Igazából belém programozta anyám azt, hogy én nőként nem vagyok szerethető és a szerelmet soha nem fogom megtalálni. Eszerint élem az életemet. Azt a srácot többek közt azért löktem el magamtól, mert biztos voltam benne, hogy csak jobb híján lenne együtt velem, én lennék a szamár a ló helyett. 10 év múlva lett egy párkapcsolatom, amiben szerelmes voltam, de végigkísért az érzés, hogy ő nem szerelmes belém, csak a rendszeres szex, csak a házam kell neki. Amúgy szerintem nem tévedtem. De néha arra gondolok, rácsodálkozva egy-egy felvételre magamról, hogy te jó ég, hiszen mennyivel szebb voltam, mint sokan mások a környezetemben és létezik, hogy engem soha senki nem tudott szerelemmel szeretni? Vagy ez csak a program bennem, amit anyám is hitt egész életében magáról, hogy egy férfi csak érdekből akarhat velünk együtt lenni?

Nagyon remélem, hogy én nem ezt fogom átadni a lányomnak. De sokszor van bennem egy keserűség, ugyanolyan kis Hófehérke már most is, mint én voltam, csak várja a herceget, aki talán neki se jön el soha. És néha én is azt érzem, hogy meg kell óvnom a hiú ábrándoktól, ki kell hoznom a Walt Disney mesékből, mielőtt még túl nagyot sérül. De aztán csak elnézem őt, a gödröcskés mosolyát, a ragyogó szemeit, a szimmetrikus, arányos kis arcát, olyan mint egy kis porcelánbaba és arra gondolok, hogy de igen, mindene meg van ahhoz, hogy szeressék és átélhesse a viszonzott szerelmet. Én jó mintát nem tudok neki erre adni sajnos.