Rosszul érzem magam, mert a szüleim eltartanak?

16 vagyok, de rosszul érzem magam, hogy ők tartanak el. Most nem a pénzre gondolok, hanem, hogy az ő házukban élhetek, anyám főztjét ehetem, ő mos rám...stb. Tudom, hogy én a gyerekük vagyok, de már nem vagyok annyira gyerek, már nincs bennem semmi aranyos, és már nem vagyok egy magatehetetlen kisgyerek. Nem is értem miért engedik, hogy még mindig az ő házukban lakjak, miért tartanak el még mindig? Úgy érzem magam mint valami idegen, aki csak felesleges nyűg és teher nekik. Pedig ennek sosem adták a jelét, de nekem amúgyis kevés önbizalmam van és egyre rosszabb, mert már ilyeneket gondolok, hogy a szüleimnek is teher vagyok.

Ma egész nap ezen sírtam, mert nem tudom megérteni, hogy bírják, hogy engedik, hogy még mindig itt éljek és miért főz, mos rám anya még mindig. Hálás vagyok neki, de tényleg úgy érzem magam mintha nem ide tartoznék, és nem kérne belőlem senki, mert ha én nem lennék (meg a tesóm) akkor nem lenne annyi dolga anyának sem. Persze szoktam neki segíteni, de akkor is az ő házában lakok, többet kell takarítani meg főzni így, hogy mi vagyunk az öcsémmel. Ha segítek neki akkor is kevesebb dolga lenne ha mi nem lennénk. Öcsém nem gondolkozik ilyen dolgokon, neki van önbizalma meg anya nála jobban ki is mutatja, hogy szereti, csak én érzem magam emiatt rosszul, ezért magamról tudok csak beszélni. Az nekem nem olyan nagy dolog, hogy a gyereke vagyok. Miért kéne bárkinek is eltartani valakit meg megosztani vele dolgokat csak azért mert a vér összeköti őket és mert a gyereke? Egy kisgyerekről megértem, ha gondoskodnak, de hogy hogy a 16 éveseket is kibírják, nekik már mondhatnák, hogy menjenek ahová akarnak. Ha vendégségbe vagyok valakinél akkor is rosszul érzem magam, hogy esetleg zavarom őket, meg jobb dolguk is lenne, mint megkínálni engem kajával meg kerülgetni. Itthon ugyanígy érzek. Nem tudok felszabadult lenni, mert olyan mintha egy idegen lennék. Már majdnem felnőtt vagyok, komolyabb lettem, már nem vagyok egy kisgyerek aki olyan cuki, és ezért szeretik a szülei. Egy "idegen" embernek érzem magam és bűntudatom van, hogy a szüleimnek sokkal több dolga van így, hogy én is létezem. Mostanában kezdtem ilyenné vállni, hogy karantén van és mindenki otthon van a családjával, én meg úgy érzem nem a családommal vagyok, csak idegen emberekkel akiknek nyűg vagyok.

Nem kamu kérdés. Persze aki akarja úgy is azt fogja hinni. De tényleg így érzem. Túl sokat agyalok mostanában és ilyen dolgokra is gondolok, amikre ezelőtt nem, hogy mennyire hálás vagyok, hogy az ő házukban élhetek, anya főz rám...stb. de mégis rosszul érzem magam miatta.