Azok akiknek hasonlóan rossz gyerekkoruk volt, hogyan sikerült továbblépnetek és normális életet élni?

Annyi dolgot szeretnék ide leírni, de próbálom rövidre fogni. Szóval a családom és a rokonságom soha nem volt egy minta család. Mindig a pénzen és a kinek milye jobb dolgokon volt a veszekedés. Gyakorlatilag mára már az egész család szétszéledt és senki nem tartja senkivel a kapcsolatot. De igazából a rossz gyerekkoromnak nem ez volt a csúcspontja hanem a szüleim. Apám soha nem volt egy apának nevezhető figura. Gyámortalan ember aki a saját családja mellett sem, mert kiállni soha. Úgy gondolom, hogy gyűlölte ezt a családi életet, mivel anyukám 17 éves volt ő pedig 19 amikor megszülettem első gyerekként. Elképzelhető, hogy még szerette volna élvezni a fiatal életet ami a későbbi félre lépéseinél is megmutatkozott. Anyai oldalról a nagyszüleim folyamatosan beleszóltak az életünkbe és mindig azt kellett csinálnunk amit ők kitaláltak. Folyamatosan ellenőriztek minket és mindenbe beleszóltak. Persze apukám soha nem mert egy szót sem szólni ezzel kapcsolatba. Idővel elkezdődtek nála az alkohol problémák és egyre eldurvultak a veszekedések anyámmal. Egyszer az apukám és anyukám szülei is eljöttek (akkor kb.8 éves lehettem) és előttem őrjöngtek és rontottak egymásnak. Máskor meg csak az anyukám szülei ordibáltak apámmal. Ezek a veszekedések indítottak el nálam egy zárkózottságot. Nem voltam igazán beszédes gyerek soha, de ezek után még azt a keveset is meggondoltam. Aztán anyám megismerkedett egy másik férfival. Ott hagytuk apámat és átköltöztünk hozzá egy reggel sunyiba míg fater dolgozni ment. Mondanom sem kell, hogy nagyon nem volt ínyemre a dolog, de mivel anyukámat nagyon szerettem úgy gondoltam, hogy neki így jobb lesz. Persze ezután anyukám szülei napokig üldöztek minket a városban. Telefonálgattak, anya munkahelyére bementek, nagypapám megverte anyukám új élettársát. A rengeteg stressz miatt még jobban magamba fordultam. Minden barátomat elűztem magam mellől. Nem maradt senki mellettem. Aztán később jöttek a nevelő faterral is a gondok. Anya nem mondta el az elején, de alkohol problémái voltak amit gyógyszeresen lehetett kezelni. Először 3 hónapig tartott, majd utána 5 hónapig és a következő 2 évben rendszeresen előfordult, hogy ittas állapotba jött haza. Nagyon sokszor mondtam anyának, hogy hívjon rendőrt, mert ha bejut akkor bajunk lesz, de ő soha nem tette, mert féltattól, hogy mi lesz vele. Nem azon aggódott, hogy akár a gyerekeit is bánthatja. Eközben a vérszerinti apámmal tartottam a kapcsolatot. Eleinte hétvégente aztán az otthoni problémák elől menekülve egyre több időt töltöttem nála. Persze ő inkább a haverjaival és a nőivel találkozgatott rám fittyet sem hányt. Idővel szépen éreztette és mondta is, hogy ne menjek oda többé. Az így is eléggé szétzilált lelkemnek ez nagyon jót tett. Közben a bank a családi házunkat is elvette, mert anyám nem volt hajlandó fizetni a lakáshitel felét. Így próbált bosszút állni apámon, de ezzel igazából nekem és a tesómnak ártott a legjobban. 7.osztályban elkezdődött az, hogy nem jártam be iskolába hanem egyedül sétálgattam a városban és össze vissza. Emiatt egyre többet veszekedtem anyámmal. Aztán mikor megkeztem a középiskolát a rossz tanulmányaim miatt csak rosszabb iskolába vettek fel. Az osztálytársaim folyamatosan bántottak. Elején csak szóban aztán később fizikálisan is. Iskolát váltottam, persze anyukámnak erről semmit nem mondtam csak annyit, hogy ez a suli nekem nem tetszik. Az új sulim nem volt rossz. Eleinte minden királyul ment, de elkezdtek pánik rohamok rámtörni. Féltem az emberektől. Sőt inkább rettegtem. Emiatt mégtöbbet lógtam a suliból. Anyám folyamatosan ordibált velem emiatt, mert ugye mindig kiderült. Nem voltunk jó anyagi helyzetben ráadásul a sok igazolatlan miatt megvonták a családi pótlékot is. Szükség lett volna a pénzre, mert közben anyának és a nevelő faternak közös gyereke született. Ekkor hatalmas vita alakult ki köztem és a nevelő faterom között. Ami csak a számon volt mondtam neki. Ekkor anyám azt mondta, hogy ha nem tudom tisztelni a nevelő apámat akkor költözzek apámhoz vagy az utcára. Elmondta, hogy inkább őt választaná, mint engem, mert semmire való vagyok és semmi nem lesz belőlem. Ez a mondat volt az utolsó szög a koporsóban. Pár nap csend követte ezt aztán nagyjából minden vissza tért a régi kerékvágásba. Ezután csak a düh, harag és csalódás irányította az életemet. 19 évesen elvégeztem a sulit és Budapestre költöztem jó messze anyától. A távolság és az, hogy ritkán megyek haza hozzá erőssebbé tette a kapcsolatunkat az idő elteltével, de sajnos a sok rosszat és azt, hogy inkább az alkoholista nevelő fatert választotta helyettem soha nem tudtam feldolgozni. 24 éves vagyok ,de a mai napig önbizalom hiányban szenvedek. Félek barátkozni és barátnőm sem volt még soha. Képtelen vagyok nyitni bárki felé ,mert félek az elutasítástól. Egy dolog nyugtat csak, hogy az anyagi helyzetem stabil és nem kell hiányt szenvednem semmiből. Ez az én kis storym.