Felnőtt emberek! Van e közületek olyan, aki utálja a szüleit titokban? Ha igen, miért? Milyen gyakran találkoztok velük? Milyen gyakran segítetek nekik?

Én 26 éves nő vagyok és már sajnos csak apám él de őt utálom.

sajnos kénytelen vagyok néha vele találkozni de segíteni biztos nem segyítek neki ahogy ő se segített rajtam sose.

Titokban? Minek? Egy felnőtt jó esetben nem sunnyog. Igen, utáltam a vér szerinti apámat míg élt, és ezt tudta is. És nem, nem segítettem semmiben, mert egyrészt egy alkesz barom volt, másrészt kikészítette anyámat, harmadrészt meg élvezte ha fizikailag bánthatja a tesómat - anyám ezért vált el tőle.

Mondjuk nem anyámtól tudtam meg mekkora rohadék volt apám, ő sose szidta nekünk, de az idősebb rokonok nem titkolóztak miket csinált. Az volt a legkisebb disznósága hogy anyám mellett a szeretőjét is felcsinálta.

Én régebben utáltam őket - nem is annyira titokban, de nem annyira mutattam ki, mint amennyire gondoltam. Kb. 28 éves koromra jutottam el egy olyan szintre, hogy:

- nagyjából megértettem, hogy nagyon sok dologban azért viselkedtek velem nem túl szép módon, mert a saját diszfunkcionális családjaikban erről vettek példát

- a maguk módján szeretnek, és attól nem lesz se nekik, se nekem jobb, ha régi sérelmeken pattogok... egyszerűen elfogadtam és beletörődtem, hogy az öcsémmel kivételeztek, mert kicsit hímsoviniszták mind a ketten pl., meg hogy a saját módjukon jót akartak a teljesítménykényszerükkel, csak k...ra rosszul jött ki.

Apám mindig is utáltam mert egy alkoholista, munkanélküli agresszív f..sz volt.

Szerencsére már föld alatt van, aminek örülök, mert a halála óta sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb vagyok. És haladok a magam kis életével. Ha élne akkor biztos hallgatnám hogy smmire nem vittem, és sehol nem tartok.

Én is 27-28 éves korom környékén jutottam oda, hogy láttam, a maga szar életét vetítette ki rám, nyilván ettől előrébb nem vagyok, de nem is a múlton merengek.

Anyámmal semleges a kapcsolatom.

Valahol azt érzem, ő léphetett volna, hogy ne legyen ennyire szar életünk de nem tette. Ráadásul felnőttként is "tabu" téma volt az apám és minden felelősség rám lett hárítva, hogy én mindig ilyen voltam és már régen túlléphettem volna...

Amikor ezt mondta, akkor gondoltam, hogy oké, túllépek. Viszont onnantól megszűnt bármiféle szeretetem is iránta. Azóta igazából egyedül vagyok és évek óta minimálisan keresem. Néha felhívom pár havonta, vagy havi 1-2-szer haza nézek, de úgy nem vonz, hogy ettől mélyebb kapcsolatunk legyen.

Hozzám nincs egy rendes szavuk és mindig csak szidnak.

Annak ellenére is meg akarnak verni, hogy fizikailag én vagyok az erősebb.

Szerencsére külön élek és csak a temetéseken találkozunk.

Szemükben az a legnagyobb tiszteletlenség, hogy kivédem az ütésekeiket mert szerintük egy szülőnek még akkor is joga van lilára verni a gyerekét ha az már felnőtt.

Segíteni csak akkor szoktam ha el kell őket hozni a kórházból de amikor a pszichiátria vagy a detox nem hozza olyan állapotba őket, hogy kibírják azt a másfél órás utat inkább bennhagyom őket. Egyikük pszichiátrián, másikuk a detoxban vagy a baleseti sebészeten szokott landolni.

Mondjuk nem lepne meg ha egyszer a hullaház keresne, hogy el kell vinni valamelyiket.