Van olyan hogy tökéletes szülő gyerek kapcsolat?

"Mármint szeretnék majd gyereket és annyiszor elképzeltem,hogy milyen jóba leszünk.Hogy mindent megbeszélek vele"

Kérdező, ez mind szép és jó, csak mondjuk abba nem gondolsz bele, hogy a gyerekedet talán majd a saját élete jobban fogja érdekelni, mint a tiéd?

Én viszonylag jóban vagyok a szüleimmel, de olyan, hogy tökéletes kapcsolat nem létezik. Maximum, sok-sok csiszolás után baráti viszony alakulhat ki a két fél között. Valljuk be, hogy a szülőnek nevelnie kell, a gyerek viszont azt akarja, hogy az övé legyen a világ, neki mindene meglegyen. Ez a kettő nem fér össze, ezért sem lehet tökéletes a kapcsolat - szerintem.

Az a gond a tökéletes kapcsolattal, hogy annyi szempontot kell figyelembe venni, hogy a tökéletes is szar - csak másképp.

Például, ha túl (azaz nem optimálisan) közeli a kapcsolatod a gyerekeddel, előfordulhat csökken a motivációja a családon kívül szocializálódni, és függeni fog tőled. Még az is lehet, hogy ez mindkettőtöknek kényelmes, de azért lássuk be: optimális esetben azért te 20-30 évvel hamarabb fogsz meghalni, mint ő.

Szóval amire törekszel megsüvegelendő, de az "elég jót" keresd, ne a tökéletest.

A másik érdekesség, hogy határozottan törekszem ugyanarra, amire te, de oltári nehéz. Össze vagyunk zárva a covid miatt, és egyszerűen a 6 éves lányom teljesen kicsontoz agyilag. Semmi nem jó neki, egész álló nap panaszkodik, meg nyafog. Egész nap beszél hozzám, egyszerűen nem tudok gondolkodni: mire elmegyek a lakás egyik végéből a másikba, elfelejtem, miért mentem. 2 percenként kér tőlem valamit, de ha én kérek valamit, az lószart ér. A húgával üvölt, az anyjával bunkó, egyedül velem viselkedik szépen, de ez meg külön felhúz.

Na most minden, amit leírok, csak egy standard hatéves viselkedése, és ezt tudom nagyon jól. Ugyanakkor hiába tudom ezt, és azt is, hogy szegény be van zárva és unatkozik, ha egyszer én is be vagyok zárva, eközben dolgoznom kell, és egyszerűen elfogyok már reggel 10-re. Időnként úgy beszélek vele, mint egy SS tiszt, amiért a sógoromat mindig megvetettem. Utólag mindig megbánom, megbeszéljük, kibékülünk, reggel kezdjük elölről.

Én is százszor megfogadtam, hogy nem fogok kiabálni a gyerekeimmel, nem leszek katonatiszt, mert én is utáltam. És egyszerűen mégis ott találom magam újra és újra, mert a tehetetlen frusztráció szétüti a fejem.

Ettől még megpróbálom újra és újra, időnként megy, időnként nem megy. Amit meg tudok tenni, hogy mindig megpróbálok kibékülni, és elmagyarázni, hogy nem őrá haragszom, attól, hogy kiborulok még nagyon szeretem. Ez az a lépés, amit megteszek az "elég jó szülő" irányba. 20 év múlva elmesélem, elég volt e :/.

Ez egy hosszú esszé, idézet kell hozzá!😂

Szerintem nincs tökéletes szülő-gyermek kapcsolat. Pl anya azt, ami köztem és közte van, annak érzi, mert én irányíthatóbb, formálhatóbb vagyok, mint a nővérem, közvetlenebb, mint az öcsém, ha csak mérgesen néz rám, tudom, hogy "végem" és, ha valamit elhibázok, akkor a csend kb karcolja a levegőt, míg végül szarkasztikus poénokkal meg nem töröm azt.

Mindeközben nem tudja, bár mondtam neki, hogy rossz érzés, hogy érzelmileg nincs itt velem. Csak a jegyeim érdeklik, hogy mit mondanak rólunk mások, milyen hírét keltem a családnak, hogy rendesen viselkedjek, ha emberekkel találkozom, ja, meg, hogy legyek extrovertált, legyek sokat a friss levegőn. Mindig azt kérdezi tanultam-e meg ettem-e, de sose, hogy lelkileg jól vagyok-e, ha pedig én hozom fel, hogy "nem, nem vagyok jól és szeretném, ha meghallgatnál", akkor vagy elalszik, más esetben meg a szeretőjével és 28. ismerősével írogat Messengeren, esetleg videókat néz, máskor meg megmondja, hogy "nekem erre nincs időm/hagyd abba/ne beszélj róla, nincs is bajod/csak a kamaszkor/korona műveli ezt veled/beszélj apáddal (ilyenkor kikiabál, neki, hogy beszéljen velem)"

A másik, hogy szerintem nárcisztikus és nagyon szereti magát dicsérni és imádja, ha bókokban fürösztik, tőlem is mindennél jobban szeret bókokat kapni és nemigazán veszi figyelembe az én érzéseimet, csak a sajátait. Pl kényszerít, hogy pusziszkodjunk meg ilyenek a nővérem előtt, míg én ugye híresen utálom az ilyesmit nyilvánosan, nem tudom miért, egyszerűen csak hideg megy a hátamon ezektől. Vagy elvárta, hogy 1 hónappal, miután kiderült, hogy csalja apámat 2 éve, hogy megbocsássak neki és minőségi időt töltsek vele és a szeretőjével (azóta ez már megtörtént párszor, de még mindig belül elhányom magam, ha meglátom őket smárolni, bár inkább oda se nézek). Illetve gyakran kicsinek, életképtelennek néz és próbál lebeszélni dolgokról, pl az egyetemválasztásomat is manipulálta, így végül nem oda megyek, ahova alapból akartam, viszont legalább több pénzt fogok keresni és talán le tudok lépni (yey✌️)

Apám egy más sztori, vele nem beszélek kb semmit, őt nem érdeklik a jegyeim, szerinte 3.5 felett már "túl jó" ne menjek egyetemre, mert neki az nem vált be meg különben is lusta vagyok én ahhoz, meg "ne legyél túl okos, nem jó az agynak, ha mindenre emlékszel, tanulni uncsi" blablabla. 2 fia van, velük játszik és velem is próbál valami kapcsolatot kialakítani, csak az a baj, hogy ezt 2020 augusztusában kezdte el, mikor biztos lett a válásuk és ahányszor közös programra mentünk és beszélni próbált velem, kiütközött, hogy mennyire nem kommunikáltunk rendesen 18 évig előtte, csak azt a napi 5-10 mondatot. Mindenre a válaszom kb "ja" volt, feszült voltam, nem mertem megmondani, hogy mit szeretnék enni vagy inni, milyen programot csináljunk, milyen filmet nézzünk, milyen ajándéktárgyat szeretnék kapni, mert őszintén, soha nem beszélt velem ilyenekről azelőtt. Aztán így hirtelen 18 évesen elkezdett a pasikról meg mindenről kérdezgetni és nagyon zavarba jöttem. El szokott hívni most is magával, de mindig nemet mondok, mert félek egyszerűen. Itthon lakik velünk és már tudom mit és milyen hangsúllyal fog mondani nekem, ha meglát+a hanglyától már lassan herótom van, mert ő az egyetlen férfi, akinek rendszeresen hallom a hangját nap, mint nap és folyton bájcseveg vagy öcsémmel vagy telefonon, ha épp nem, akkor olyan zajosan folytat szabadidős tevékenységeket, hogy hallás alapján el tudnám mondani a játéka eredményét/a film sztoriját.

Szóval ja, nekem valami szakember/jó nagy távolság kéne, hogy rendezzem ezt magamban és én is remélem, ha lesz egyszer gyerekem (még 10 évig nem szeretnék, az biztos😅), akkor vele jobb lesz a kapcsolatunk, mint nekem a szüleimmel, mert ez, amit leírtam, kb egy mini katasztrófa és felőröl, az érettségis tanulás helyett ilyeneken gondolkozom folyton, hogy mit csesztem el és hol hozhatnám helyre, de szerintem ők is elronthattak valamit, amit most már úgy hozhatunk szerintem helyre, ha kevesebb időt leszek velük, így elkezdenek majd hiányozni, aztán a számos hibáik ellenére is szeretni fogom őket, ők pedig végre engednek majd érvényesülni és nem fognak mindenbe beleszólni, ha már látják, hogy boldogulok magamtól is.

Sok sikert a jövőbeli családodhoz amúgy! 💜

19/l

Nem tudom, ha lehetséges, mert a gyerek személyisége egész más lehet, tehát nem úgy és az teszi boldoggá, amit te elképzelsz, vagy ami téged tett volna boldoggá.

Én azt akartam nyújtani a lányomnak amit én nem kaptam meg, de ő arra nem vágyott.

Peldaul a nagynéném elvált, hogy a lányát megmentse az agresszív apától, mikor az unokahúgom még kicsi volt

Mivel nem maradtak negatív emlékei az apáról, még huszonéves korában se hitte el, hogy az apja agresszív volt, és végig az anyját hibáztatta, hogy elvált

Nagyon furcsán tudnak elsülni helyzetek, legritkább esetben talál a gyerek szülő személyiség

Családi bajok ide vagy oda, szerintem az emberek döntő része, aki szeretne gyereket (magától, nem a társadalmi elvárások miatt) az azt szeretné, ha annak a gyereknek a legjobb élete legyen.

Egy jó barátom mondta, hogy minden ember traumákat és tapasztalatokat cipel magával ki ilyet-ki olyat. Ezekből felépülni nem könnyű, legtöbbször évek kellenek, néha csak elnyomni tudjuk őket. Ez a barátom megerősített abban a teóriámban, miszerint azért vagyok jó nővér, mert az én nővérem rossz volt és nem akarom, hogy más átélje ezt a traumát, ellenben figyelmeztetett, hogy, ha nem megyek szakemberhez, a leendő gyerekeimnek is bajai lesznek, még, ha nem is pont olyanok, mint nekem a saját szüleimmel. Amúgy azt mondta, valami baj mindig becsúszik, és ebben igaza van, ha a családban minden tökéletesnek tűnik, a környezete még lehet rá mérgező hatással a suliban pl, ezt meg nem tudják a szülők annyira befolyásolni. Vagy lehetnek anyagi gondok, social média miatti önértékelési problémák, szimpla "életnegyedi válság" vagy bármi, ami megnehezíti az életet a gyermek felől nézve. A szülői oldalnál ott van még a munkahelyi stressz, esetleges szexuális gondok, párkapcsolati dolgok zavara (esetleg válás), gyász, besokallás ettől az egész mókuskeréktől, a gyerektől meg mindentől.

Nagyon stabilnak kell lenni és erősnek ahhoz, hogy jó gyerekkort tudj biztosítani a gyermekeinek, és akkor sem biztos még, hogy a kamasz és felnőttkoruk sétagalopp lesz. Magaddal nagyon rendben kell lenned és tudnod kell, mik az elveid, mit szeretnél. Most, ha magamra nézek, azt gondolom, 10 év múlva sem leszek 100% alkalmas az anyaságra, 30 év múlva meg a fejemhez lesz vágva, hogy "miért vállaltál engem, nem kértem, hogy megszülessek", de én elég önző vagyok ehhez sajnos (?), hogy úgy gondoljam, egyszer szeretném majd a saját véremet ölelgetni, szeretgetni, tanítgatni a világ dolgaira, annak ellenére, hogy nem biztos, hogy teljesen jó anya leszek.

Na de mindegy is, ha túl jó vagy, a fejedre nőnek és 30+ évesen se válnak le, az se jó.

Szóval ezzel a mini novellámmal csak fel szerettem volna hívni a figyelmed arra, hogy ez nem annyira álomszerű, mint tűnik sokaknak és, hogy én tök megértem, ha valaki nem akarja ezt, mert rengeteg felelősséggel jár.

#5 és #6 voltam

Tényleg az a nehéz ebben a tökéletes szülő dologban, hogy ahhoz, hogy egészséges felnőttet neveljek, ahhoz csomószor ütköznöm kell a gyerekem igényeivel, ami miatt én leszek a seggfej a szemében.

Ha pl a gyerekem utál rendet rakni, és én nem erőltetem rá, biztosan jól ki fogunk jönni - mármint ha én el bírom viselni -, de valójában ezzel olyan szokásokat alakítok ki benne, amivel később lesznek gondjai - azaz nem vagyok tökéletes szülő.

Ha viszont erőszakkal ráerőltetem, akkor arra nevelem, hogy az erőszak természetes, és vagy behódol, vagy dominál, ő pedig e szerint fog élni, és szorongani, versengeni fog - tehát megint csak nem vagyok tökéletes szülő.

A legjobb, amit tehetek, hogy bevonom és példát mutatok. Ha felnéz rám, segíteni akar majd a pakolásban, mert olyan akar lenni, mint én. Ez alapvetően jól hangzik, de vannak esetek, amikor erre egész egyszerűen semmi idő sincs, és muszáj vagyok a fenti kettő közül választani - azaz lenyomni a torkán, vagy alkalmazkodni hozzá. Ez könnyen tűnhet következetlenségnek, ami miatt megint csak nem vagyok tökéletes szülő.

Ha mindezt megcsavarom, akkor az is benne van, hogy minden rossz húzásomnak van jó oldala és fordítva. Azaz, ha elkényeztetem, akkor megtanítom arra, hogy joga van a saját jólétéhez. Ha elnyomom, akkor megtanítom alkalmazkodni és magas követelmények között is boldogulni. Ha következetlen vagyok, megtanítom értelmezni, és megkérdőjelezni.

Szóval egyfelől bármilyen irányban vagyok tökéletes, azzal valahonnan elveszek - tehát mégsem vagyok tökéletes -, egyúttal viszont ha valamilyen irányban gyenge vagyok, abból a gyerek valahogy erősödik - úgyhogy teljesen rossz sem tudok lenni végeredményben.

Amit viszont abszolút ökölszabályként megtanultam a gyereknevelésről az az, hogy a gyerek nem azt csinálja, amit mondok neki, vagy amire kényszerítem. A gyerek azt csinálja, amit én csinálok - azaz ha rá akarok kényszeríteni valamire, abból csakis a kényszerítést viszi magával.

Ez egyrészt ijesztő, ha viszont jobban megnézzük, elképesztően leegyszerűsíti a dogok nagy részét: úgy kell éljek, ahogyan elvárom a gyerekemtől, és akkor ő ezt fogja utánozni. Ezt a lehető legkomolyabban mondom.