Mi a tapasztalatotok (saját vagy a környezetetekben, családotokban)? (válás utáni apa-gyerek kapcsolat)

A világban mindegyikre van ezer példa, de úgy gondolom, hogy a zsigeri furkálódás az új pár/család és a régi között csak unintelligens emberekre jellemző. Egy normális ember nem csak azt nézi, hogy az egójának mi kedvez, hanem hogy ha szereted a családodat/családtagodat, akkor azt is nézed, hogy neki mi a jó.

Nekem gyerekkoromban elváltak a szüleim, és tökre örültem ennek, annak ellenére, hogy mindkettővel jó volt a viszonyom. Ugyanis marták egymást állandóan, nem voltak boldogok egyáltalán. Mióta apám elköltözött, nagyon jó a viszonyuk. Konkrétan néha átmennek egymáshoz, apám furikázza anyámat kocsival (anyámnak nincs jogsija), kölcsönösen segítik egymást. Mert ott van az a "mentőháló", hogy már nem kell a másikkal feltétlenül együtt lenni, ha már halálra idegesíti. :) Apámon konkrétan látszott, mennyivel boldogabb. A mi kapcsolatunkon ez nem rontott egyáltalán. Anyámnak is van azóta kapcsolata, apámnak is, de soha nem jutott eszembe, hogy ebből valami értelmetlen rivalizálást hámozzak ki. Látom, hogy nekik jó, ennyi a lényeg. Igazából nem ütöm bele az orrom a dolgukba eleve, max ha látnám, hogy olyan párjuk van, aki feltűnően kihasználná őket.

Ha nagyon szükségem lenne apám segítségére, akkor lehet, félre tenné a barátnős programját miatta, de én sose várnék el iylet, és nem is keresem az ilyen helyzetet. Bár nyilván, én már szintén nem vagyok olyan fiatal így közel a 30hoz,szóval nem támaszkodok a szüleimre már.