Nagyobb testvérek, nektek milyen érzés volt megélni látni édesanyátok várandoságait,szüléseit?

*Túl nagy

Amúgy a kérdésre válaszolva,én régóta akartam tesot:)

Csak anyukám egyedül nevelt,így persze erre így nem volt lehetőség.

Amikor született sokkal több feladatom volt mint eddig,így fárasztó volt,de jól viseltem.

Utolsó voltam:)

5-ös. Ezek mi voltunk a nővéremmel.

A mai napig nyögöm annak az elnyomásnak a tüneteit, következményeit, hogy a nővérem gyűlölt az első perctől fogva, hogy megtudta, jövök (két év van köztünk).

Folyamatosan azért kampányolt a szüleinknél, hogy valahogy szabaduljanak meg tőlem (adjanak oda másoknak, hagyjanak ott az utcán, tegyenek kukába). Mikor látta, hogy ez nem vezet semmire, akkor bántani kezdett. 15 éves koromig minden volt terítéken a csoportos kirekesztésen és gúnyoláson át az éveken át tartó zsarolásig. Annyi jót tudok neki felhozni, hogy megölni nem akart (vagy inkább nem mert).

Érdekes, én mindezek után nem rá haragszom igazán, hanem a szüleinkre. Ők nem védtek meg mindezzel szemben. A tesóm csak gyerek volt, a gyerekek pedig kis r.hadékok tudnak lenni. (Tanár vagyok, pontosan tudom, miről beszélek. Imádom a gyerekeket, de kegyetlenek tudnak lenni) Aztán általában kinövik.

A tesóm is kinőtte. Igaz, kellett hozzá kb. 25 év, hogy egyáltalán tolerálni tudjon, de ma már elvagyunk (limitált időben). A szüleink pedig továbbra is állítják, hogy mindent jól csináltak, és nem lehetett volna semmit tenni a lelki terror ellen.

Hát nekem lennének ötleteim (pl. gyermek pszichológus). De 90-es években, vidéken ki vitte volna a gyerekét "dilidokihoz?" Még szó éri a ház elejét...

Én nagyon igyekezetem jó testvér lenni és k.rvára fájt, hogy a nővérem kézzel-lábbal tolt el magától és tűzzel-vassal akart kiirtani az életéből.

Engem így fogadtak ebben a világban.

16 évvel vagyok idősebb tesómnál. Mikor anyám bejelentette a terhességet, örültem. Aztán ahogy haladt előre a terhesség, anyám egyfolytában panaszkodott, csicskáztatott mindenkit maga körül, sajnáltatta magát.

Megszületett testvérem, akkor éveken keresztül hallgattam a gyereksírást, anyám idegbeteg volt a kialvatlanságtól, nekem meg az egész háztartást vinnem kellett a főzésen kívül, mert hát ugye segítenem KELL! Aztán kaptam az arcomba a miért nem pelenkázom, miért nem etetem, miért nem fürdetem, hiszen a testvérem, milyen rohadt önző dög vagyok stb.

Mikor nagyobb lett, akkor meg szórakoztatnom kellett, játszanom vele, vigyáznom rá. Gondolhatjátok, mennyire volt ez szórakoztató egy 19-20 éves lánynak.

Soha nem lett köztünk normális testvéri kapcsolat. Szeretjük egymást, ez a legfontosabb, de nem teljesen fogom fel, hogy ő a testvérem, annyit anyáskodtam annak ellenére, hogy sehova nem kívántam ezt akkor.

11 vagyok

En ugyan ezt éreztem 12,13 évesen..

Ugyan ez volt:(

Én 13 éves voltam, amikor az öcsém született. Szerintem ez túl nagy korkülönbség, hozzászoktam már, hogy egyke vagyok, és a szüleim minden figyelme rám terelődik. Mialatt anya terhes volt, nagyon féltékeny voltam, készült a babaszoba, mindig e körül forgott a téma. Aztán ahogy megszületett, rosszabb lett, mert az összes családtag/rokon csak a babára figyelt, az senkit sem érdekelt, hogy velem mi van.

Ez így ment 2-3 évig, utána kezdett feloldódni a bennem kialakult feszültség, és egyenesen élveztem, hogy az öcsémet taníthatom, mutathatok neki új dolgokat, játszhatok vele. Az érzés pedig, hogy felnéz rám, én vagyok neki a példakép, végül mindenért kárpótolt! Már el sem tudnám képzelni az életemet úgy, hogy ne lenne testvérem.

25/L

6 év a korkülönbség. A terhesség hidegen hagyott, a baba sem nagyon érdekelt, sosem érdekeltek a babák. Viszont bajom sem volt vele, meg az egész helyzettel sem. Egyszerűen úgy éreztem, ezeknek a dolgoknak nem sok köze van hozzám, meg nem is tudok velük különösebben mit kezdeni. Nekem ez ilyen "felnőtt dolog" volt.

Mikor nagyobb lett a testvérem, és tudtam vele játszani, onnantól játszottunk. Féltékeny sosem voltam, sem szomorú, soha nem is haragudtam rá, se a szüleimre.