Miért rossz az emberek többségének a kapcsolata a szüleivel?

Apám nárcisztikus, elnyomó, szigorú, túlféltő.

Anyám nem akart engem, ezt mióta az eszemet tudom éreztette velem.

Plusz szar házasságuk volt, egymást is utálták.

37 éves vagyok, de még mindig gyerekként kezelnek.

Kezd elegem lenni belőlük.

Nagyon jó kapcsolatom van velük. Akkor segítenek amikor kell, nem feltétlenül csak pénzben, mindenben. Mindent meg tudok velük beszélni, viccesek, támogatóak. Inkább velük együtt töltjük az időnket a férjemmel, fiammal mint hármasban vagy barátokkal. Családi nyaralást se tudok elképzelni nélkülük.

Lehet nyálasan hangzik de a vasárnapi ebéd a hetem fénypontja mikor anya főz és együtt töltjük a napot velük meg a bátyám családjával.

Van egy generáció, aki világháború(k)ban harcolt, és fel sem tudta dolgozni a csatatéren látottakat. Vér, ("legális") gyilkosság, barátok és csapattársak halála, meg katonaság. Posztraumás stressz, egyeseknél egyenesen őrültség, alkoholizmus, stb amiket nem tudtak a háború végeztével több évvel sem kezelni.

Ők kezdtek nevelni egy újabb generációt, ahol nem feltétlenül tudták a szeretetet kifejezni vagy épp a háborútó fájdalmától abszolút nem tudtak gyereket nevelni. Ez a generáció nem egy egészséges apamodellt látott, amiről példát vehet.

És ez így folytatódott.

Persze van aki le tudta zárni a gyerekkori traumáit, más modellt alkotott, de ugyanakkor még 100 év után is érződik a háború traumája azoknál akik szülői példát követnek.

Mindig lesz kivétel. De nagyjából ez az, amiért az apamodell sérült.

Az anyamodell megint más tészta, rengeteg munka szakadt a nőkre a háborúban, egyesek éhezni látták a gyereküket, ami nem túl kellemes, egyesek pedig akár 10 gyerekről is gondoskodniuk kellett. Ez nem afrika, ez itt is jelen volt, nagymamámnak is 12 testvére volt és a rokonságban is gyakori elem a fél tucatnál több gyerek az idős generációnál.

Sok minden közrejátszik ahhoz, hogy a családok sérültek legyenek és emberek ne akarjanak kapcsolatot tartani szülőkkel. De szerintem a gyökerek a legjelentősebbek és onnan kell vizsgálni a problémát és nem csak attól a ponttól amikortól egyesek haragusznak a szüleikre.

A kérdés maga egy sztereotípia. De ÁÁÁ ne is gondoljatok bele, hogy más is lehetséges. Jajj de rossz nekem.

Aki meg rossz mintát kapott az tekintse életfeladatának meghaladni azt. Ne legyetek riny@p1nák. A generációkra visszafelé mutogatásnak meg aztán már tényleg semmi értelme. Attól nem lesz érthető, és nem lesz megoldható semmi. Ha érteni akarjátok, inkább a pszichológia felé vegyétek az irányt. Szülőminták. De az is csak arra jó, hogy saját magadon észrevedd amit örökül kaptál, és kidolgozd magadból. Hogy te már ne legyél f4s2 a gyerekeddel. De lehet önsajnálkozni is.

A te döntésed mivel mit kezdesz.

"Aki meg rossz mintát kapott az tekintse életfeladatának meghaladni azt."

Ez nagyon jól hangzik, csak sajnos ez szó szerint életfeladat, vagy minimum hosszú évek TUDATOS munkája szükséges, akár külső, szakirányú segítséggel.

Sajnos sokaknál nincs meg maga a felismerés sem, soha nem jutnak el addig sem, hogy felismerjék mi a hiba és addig főleg nem, hogy javítsanak is azon. Nem egyszerű, én értelmes embernek tartom magam, de így is úgy érzem, hogy örök sebeket hordozok, és a fél életem arra ment rá, hogy olyanná "nevelem" magamat mint amilyennek egy normális embernek alapból lennie kellene.

Persze, életfeladt. De senki nem érdemli, hogy egyáltalán ilyen életet kapjon, mégis rengetegen ebbe születnek bele, ebben nevelkednek fel, ez lesz számukra a természetes közeg.

Nyilván az örök és üres mutogatásnak sincs értelme. De annak szintén nincs, hogy úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna holott k..vára nem volt rendben. Néha igenis ki kell mondani, hogy mi volt elrontva.

Ettől függetlenül persze, "gyógyulni" és fejlődni kell, ez nem kérdés.