Miért viselkedik így velem anyám, ha biztatásra lenne szükségem és/vagy valami pozitív dolog történhetne? Hogy hagyhatnám figyelmen kívül?

Mindig is ilyen volt...

Egyetemen vizsgaidőszakban, amikor tanulnom kellett, illetve pl. most, hogy tegnap hívtak, hogy jövő hét pénteken mehetek állásinterjúra egy tanult területemhez kapcsolódó, számomra érdekes helyre, igen gyakran szologat be, többé-kevésbé burkoltan lehülyéz, lebolondoz, lek*rváz, lerondáz, felnagyítja a hibáim, mások bezzeg mennyivel jobbak, nekem esélyem sincs... Meg amikor tanulni akartam, mindig akkor szinte minden nap hívott vendégeket és tartott traccspartit, meg tök hangosan nézte a facebook videókat (kis házban élünk). Ha akármilyen kedvesen is szóltam miatta, a következő reakciót adta: "nehogymá' ne legyen életünk", "terrorban tartasz minket azzal, hogy folyton a tanulásra hivatkozol".

Bezzeg "nem érti", és mindig mindenki másra fogja, hogy az önbizalmam egyenlő a nullával, akkor bezzeg kevesebbet cseszeget, ha nincs semmi jó kilátásban és ezért el vagyok keseredve. Néha ilyenkor viszont lelustáz, "szarsz bele mindenbe", mondja...

Ami érdekes, az az, hogy a testvéreimmel nem ilyen, hanem rendes, támogató.

Nem tudom, mitévő legyek, mert tudom, mi lenne a megoldás hosszú távon, épp ezért nyugodtan akarok elmenni állásinterjúra, hogy legyen pénzem elköltözni.