Mit tegyek, ha apám büszkeségi kérdést csinál abból, hogy nem értek vele egyet abban, amit a párkapcsolatomról okoskodik?

8 éve van barátnőm (immáron menyasszonyom).

Adódott a munkahelyemen egy lehetőség, hogy 3 hónapig Svájcban lennék kiküldetésben, ott kellene dolgoznom, az itthoni fizetésem négyszereséért, tehát havi kb. nettó 2 millió Ft-ot kapnék. Nekem ez a pénz és a tapasztalat miatt is kvázi visszautasíthatatlan ajánlat.

Apámnak lelkesen elmondtam, ő azt mondta, hogy nagyszerű, de ugye tudom, hogy a munka és a barátnőm hűsége között kell választanom, szóval, ha kimegyek, akkor vagy felszarvazott madár leszek, vagy vége lesz a kapcsolatomnak.

Állítása szerint egy nő hiába érti meg, hogy csak limitált ideig van ez a helyzet, akkor is egy idő után abban fog csak élni, hogy ő mennyire magányos, és, hogy ő hónapokra ott lett hagyva. Ráadásul a barátnőm gyönyörű, mindenhol megkörnyékezik, ajnározzák, szóval duplán kizárt, hogy ne feküdne le mással.

Igen ám, csak bennem fel sem merül ez. Eszembe sem jutott, amíg apám nem mondta, és 0%-ban tudom komolyan venni.

Ezt meg is mondtam neki.

Azóta állandóan rágja a fülem, hogy buta, naiv gyerek vagyok, aztán rákezdte azt is, hogy én vele is tiszteletlen vagyok, megalázom, mert nem adok a szavára. Pedig ő ismeri a nőket és az élet dolgait, öregebb, bölcsebb, okosabb, mint én. Már ott tartunk, hogy másról nem is tudunk beszélni. Tegnap már annyira elborult az agyam, hogy csúnyán beszéltem vele, úgy, ahogy szülővel soha nem kéne. Vérig sértődött.

Én úgy voltam vele, hogy bocsánatot kérek, de végül nem tettem. Én sem szeretném tűrni, hogy így beszéljen a páromról, sem azt, hogy ne legyen képes elviselni, hogy nem az a véleményem, mint neki.

Hogyan lehetne rendezni a helyzetet olyan módon, hogy mindenkinek jó legyen? Nem akarom alapvetően édesapámmal megszakítani a kapcsolatot, de ha így folytatódik, akkor az lesz a vége. Valamilyen szinten szégyellem, hogy ide jutottunk, mert soha nem volt a családban ilyen szintig lealjasodott konfliktus.