Támogatnátok ebben az ötletében a lányotokat?

12-re:

A férjedről hirtelen nagyon rossz véleményem lett, és csak rád való tekintettel nem fogalmazok durvábban.

Ki látta előre, hogy mi lesz?

Senki.

A férjed egy fantazmagóriába kapaszkodik, hogy SZERINTE az anyja műtét nélkül még évekig élhetett volna. És ő kicsoda? Orvosprofesszor? Látnok? Próféta?

Most ahelyett, hogy az apját gyászában (és esetleges önvádjában) vigasztalná, így rúg bele. Ha van alávaló dolog a világon, akkor ez az.

Nyilván emiatt nem akarja, hogy a lányod odajárjon, nehogy az ő apjának egy szemernyi öröme legyen bárkiben, bármiben. Undorító, mocskos felfogás!

Beleborzongok, hogy ilyen rosszindulatú emberek léteznek!

Ebben én - ha a papának nincs terhére - semmi kivetnivalót nem látok. Amit te megtehetsz - és ha anyagilag ez nem dönti romba a családi kasszát, a családi költségvetést, akkor én bizony szemrebbenés nélkül meg is tenném - hogy valamennyivel beszállnék a kajálásba, elvégre a gyermeked is vele eszik. Tehát ne a nyugdíjából etesse a lányodat, még akkor sem, ha történetesen ő főz. (Főleg, ha kevés a nyugdíja.)

De amúgy magában az ötletben, az egész kérdés alapjában én a világon semmi kivetnivalót nem látok.

Nem tudom, hány éves a papa, de később, ha egyszer majd már nem lesz (egyikünk se él örökké, én sem, te sem, nyilván ő sem - és soha nem tudod, nem tudhatod, hogy mikor megy el valaki), akkor még majd hálás lesz a lányod, amiért most időt tölthetett vele. Becsüld, becsüljétek meg ezt az időt!(A helyedben - ha tehetném - én is beszállnék, amikor csak tudok az együttlétekbe - nem csak anyagilag, hanem úgy is, hogy ott vagyok. Ez az, amit nem lehet és soha senki a világon semmivel nem tud anyagilag kompenzálni, és amire majd később - ha egyszer nem lesz már az élők sorában az öreg - nosztalgiával emlékezhet 5-10-20-40... év múlva is, akár majd az ő unokájának is...)

Szóval röviden: becsüljétek meg amíg van, és igyekezzetek Vele minél többet együtt lenni, amíg lehet, mert el fog egyszer jönni (reméljük, minél később), hogy nem lesz, és akkor pokolian fog hiányozni...

"Sajnos anyósom nem a műtét alatt, de a kórházban elhunyt."

És ezt mégis kinek kellett volna előre látnia?

Anyósodnak orvosilag több esélye volt műtéttel, nyilván ezért döntöttek végül így, vélhetően a férjével közösen.

A férjednek ezek szerint könnyebb az apját hibáztatni, mint megpróbálni elfogadni, ami történt, de abba nem gondol bele, hogy mennyit árt ezzel a környezetének, főképp az apjának.

Engem ez az öntelt harag nem érdekelne, menjen csak a lány a nagyapjához, ha akar. Na meg ha ő végzős, akkor 17-18 éves, miért kell feltétlenül a szülők engedélye ahhoz, hogy látogassa a nagyszülőjét?

Szerintem is becsülendő, hogy a lányod egyrészt nem akarja magára hagyni a nagyapját, másrészt mág főzne is rá, segítene is neki és ráadásul még együtt tanulnának is, így amiatt sem kell aggódni, hogy a nagyapja pesztrálása mellett nem marad ideje tanulni.

Szerintem nagyszerű ötlet, nagyon kedves, jóra való lehet a lányod.

Jobb lenne, ha a férjeddel ülnél le megbeszélni, hogy nem helyes, amit csinál. Lehet, hogy számára így, hogy az apját hibáztatja, könnyebb elfogadnia a gyászt vagy tudom is én, de ez nagyon kegyetlen a nagypapával szemben, aki a saját és az orvosok megítélése alapján a legjobbat akarta a feleségének. Pláne hogy emiatt az irreális vádaskodás miatt még az unokájától is eltiltsd a papát, ami nem csak a nagypapának de a lányodnak is büntetés volna, hiszen szeretik egymást. Ritka, hogy ilyen távoli generációk ilyen jól kijöjjenek egyméással. Inkább örüljetek neki.

Nagyon jólelkű, talpraesett csajszi. Én támogatnám teljes mértékben.

Attól, hogy az apja ilyen-olyan okból haragszik, neki nem kell.

Én a lányomat nagyon támogatnám ebben a döntésében, tényleg büszke lehetsz rá!

A férjemet pedig - ha nem látsz enyhülést az apjával történt kapcsolatában - megkérném, hogy menjen el szakemberhez, mert laikusként is egyértelmű, hogy megrekedt a gyászfeldolgozás második lépésénél (düh), amikor magunkat/másokat hibáztatunk a szerettünk halála kapcsán, és ez hosszú távon még ennél is rosszabb lesz. Az apósod érvelésére kellene gondolnia, hogy miért támogatta a műtétet, hogy vajon ő hogyan élte meg, hogy mégis elvesztette az élete társát, neki is borzasztóan nehéz lehet, és akkor még azzal is szembe kell néznie, hogy a saját fia őt hibáztatja... :-( El kell fogadnia, a szülei, az édesanyja döntését és ennek következményeit. Senki nem tudhatja mi lett volna, kár ezért tönkretennie azt a (talán nem sok) évet, ami még hátravan az édesapja életéből.

Elég borzalmas unoka-nagyszülő viszonyról olvasni itt kérdéseket, nyilván nehéz a férjednek, de inkább örülnie kellene, hogy a lánya ilyen szerencsés a nagypapájával, és az életben lévő szeretteire kellene koncentrálnia. :-(