Szeretett engem valaha az anyám?

Azt éreztem állandóan, hogy ellenőrizni akar, ami bizonyos korig normális, azt nevelte belém, hogy feleljek meg mindenkinek és, hogy kicsit se térjek el az átlagtól, mindig azt csináljam, amit más és csak akkor vagyok szerethető, ha jobb vagyok bárkinél. Soha nem beszéltünk semmiről.Sokszor mondja azt, hogy más lányok sokkal többet mondanak el az anyjuknak és én miért nem és hogy neki mennyire rosszul esik ez. Nem érzem úgy, hogy valamikor is kapcsolódtunk lelkileg, soha nem látta, ha szomorú vagyok és azt is mondta, hogy mikor kicsi voltam nem tudott megvigasztalni. Vannak dolgok, amik nagyon fájnak, egyszer sem jött el anyák napi műsorra(dolgozott, tőllem 100 méterre volt a munkahelye, szar érzés volt) soha nem kaptam semmit szülinapomra, ballagásra. Nemrég cseréltem személyit(24 éves vagyok) és mikor mentem a kitöltött papírommal azt kérdezte, hogy átnézheti, hogy helyesen töltöttem-e ki. Belehalok abba, hogy ennyire kontrollálni akar épp ezért soha nem osztok meg vele semmit. A múltkor a költözésünkkel kapcsolatos dolgot kérdezett és ki volt akadva, hogy nem mondunk neki semmit, ha kérdi valaki nem tud mondani semmit, megmondják, hogy nem tud rólunk semmit. Ezt sem tudtam eldönteni, hogy azért kérdi mert tényleg érdekli vagy csak azért, hogy tudjon választ adni a kérdezőknek. Ha elmegyek itthonról minimum kétszer telefonál, hogy mikor megyek haza. Lelkileg sem vagyok jól mostanság és sajnos anyagiakban és rájuk szorultam(egézsségem nem a legjobb mostanában). Sokszor sírok amiatt, hogy nem szerettek és, hogy nem kaptam meg azt a csomagot(feltétel nélküli szeretet, anyagi-lelki biztonság, hogyan álljak ki magamért), amivel teljes értékű életet tudnék élni és mindig csak egy értéktelen, csendes, önbizalomhiányos, szürke kisegér leszek.