Van itt még olyan felnőtt, aki nem bízik a szüleiben, vagy valamelyikben, és nem mond el semmit inkàbb?

Nekem nem a bizalommal volt bajom, hanem azzal, hogy konkrétan leszartak.

Régen egyetemről hazamentem, tele voltam élményekkel, mondanivalóval. Elkezdtem mesélni, erre le pisszegtek, hogy pssz-pssz... Vagy simán csak oda mondták, hogy "kuss legyen már, fogd már be a pofád" mert hogy most híradó megy, most Fókusz megy, most a reklám megy, most meg a kedvenc sorozat.

Aztán meg persze ment a duzzogás hogy egész hétvégén nem beszéltem velük, csak a szobámban ültem. És persze nem értették miért van ez így.

Emlékszem akármelyik jobb barátomnál, csajomnál voltam, rendszeresek voltak az esti közös vacsorák, közös ebédek. Ha pénteken megérkeztünk akkor a vacsora ideje beszélgetéssel telt. Nálunk meg döglöttek a TV előtt és ennyi.

#1 szerű félreértések, kiforgatások nálam:

Ha lányról beszéltem akkor tuti szerelmes vagyok. Ha haverokról akkor tuti meleg. Egyetemen buktam egy tárgyból akkor el lettem hordva minden szarnak, mert apám akinek 8 általánosa volt elképzelni nem tudta hogy lehet bukni egy tárgyat. És hiába magyaráztam, neki annyi jött le, hogy évet kell ismételnem (nem kellett) és ez neki pénzbe kerül. Igaz azt egész életemben megkaptam, hogy "sokba kerülök".

Amúgy a negatívra kíváncsiak kategória az a rokonság volt. Mindig a fájó dolgokkal jöttek. Mikor végzek már egyetemen, mikor lesz lakásom, mikor lesz kocsim, mikor lesz párom, miért nincsen párom, mikor kezdek már dolgozni.

Aztán ahogy elkezdtem dolgozni, relatív jól keresni, lakást is vettem, teljesen elfogyott az érdeklődésük. Volt egy időszak amikor kifejezetten boldog, kiegyensúlyozott ember voltam. Ezek meg visszahúzódtak, szóba sem álltak velem. Hiszen már nem lehetett okoskodni felém.

Alapból mondjuk a pozitív dolgokra mindig azzal jött mindenki, hogy ez sem tart örökké, lesz ez még rossz.

Amúgy nálam két vízválasztó volt.

Apám számára mindig csak munkaerő, csicska voltam. Aki azért van, hogy "segítsen" értsd megcsináljon helyette mindent. Ő meg munkanélküli alkoholista volt, ha havi egyszer lenyírta a füvet azt hallgattuk, hogy ő keményen dolgozott.

Egyszer volt olyan, hogy bent döglött, miközben mi kint pakoltuk és hasogattuk a pincébe a fát. Elkezdett üvölteni, hogy mindent ő csinál, mi meg semmit. Értitek, elég abszurd volt, hogy az ágyban döglő apátok üvölt veletek, hogy mindent helyettetek csinál miközben ti kint dolgoztok. Komolyan mondom őrület volt.

Aztán egyszer hazamentem, akkor már dolgoztam suli mellett. Dolgoztatni akart, én pihenni akartam. Megmondta, hogy ha nem azért jöttem haza, hogy segítsek, akkor takarodjak el a házából. Elmentem, onnantól soha többet nem beszéltem vele, nem is nagyon találkoztunk csak a temetésére mentem el.

Anyámnál pedig a vízválasztó az volt, amikor rájöttem, hogy vele soha nem fogok tudni nyíltan beszélni a problémáimról.

Nem tudok kapcsolatokat kialakítani, megbízni másokban, zárkózott voltam sokáig. Amikor anyám kérdezte, hogy "hát de miért?" én mondtam, hogy valószínűleg nem tett jót az, hogy egy alkoholista mellett kellett felnőnöm.

Erre rendesen ellenem fordult, hogy "te mindig is ilyen voltál" meg "már túltehetted volna magad rajta". Hát kösz. Ott konkrétan rányomtam a telefont.

Egyszerűen azt éreztem, hogy ott szűnt meg bármiféle kötődés iránta. Eldöntöttem magamban, hogy jól van, én túllépek a múlton, de ti maradtok ott. Azóta eltelt sok idő, nem beszélünk semmit, az se érdekel, hogy létezik-e még egyáltalán.

#1 vagyok, olyan nálunk is volt hogy anyám rengetegszer mondta, hogy én nem csinálok semmit. Mondjuk ő csinált sokmindent, de senki nem kérte, csak magára vállalta, aztán mártírkodott, hogy neki mennyi dolga van. Azt mondta akkor lesz jó kapcsolatunk, ha én is ugyanannyi házimunkát csinálok, mint ő. Apámnak nem kellett, de hát ő hozza a pénzt az más (anyám is dolgozott többnyire).

Amúgy én azt sem mondtam el, hogy felmondtam és két hónapig munkanélküli voltam, mert szerintük az a normális, ha nyugdíjig egy helyen maradsz, én meg váltottam többször munkahelyet. Nem akartam megint hallgatni, hogy miért adok fel mindent. Aztán elhelyezkedtem egy új helyen és azt megmondtam nekik, de a két hónapos kihagyást nem. Majd ez az új hely nem tetszett így csak egy hetet voltam ott, majd egy hétig megint nem volt munkám, de hamar felvettek egy új helyre. Ezt nem mondtam el nekik. Miért? Mert amikor mondtam, hogy hát sajnos nem erre számítottam és nem tetszik, azt mondták, hogy hát pedig csak maradj még ott, legyél kitartó, meg persze anyám elengedhetetlen mindig nekem van igazam monológja, hogy ő tudta hogy nem vagyok képes ilyen munkakörben dolgozni és idióta vagyok amiért nem őt kérdeztem meg előbb hogy szerinte elvállaljam e...

#16 Egyik ex barátnőm anyja volt "nőnek a konyhában a helye" típus.

Folyton panaszkodott, elégedetlenkedett. Ment a mártírkodás, hogy ő mindenét beleadja hogy étel legyen az asztalon. De a végén mindig arra jutott, hogy ez a nők sorsa-dolga.

Volt, hogy fogtuk magunkat megkajáltunk a párommal, majd nekiálltam elmosogatni. Az anyja rendesen kizavart a konyhából, hogy ez nem a férfi dolga, a férfinak nem a konyhában a helye... Hát elég WTF volt.

#17 Uhh, mondjuk anyám ezt így nem gondolja, inkább csak az van, hogy nehezére esik házimunkát csinálni egyedül és azzal nyugtatja magát, hogy apám legalább sokat keres és neki ezért nem kell egy poharat arrébb tennie. Amikor meg mondtam neki, hogy szerintem ez így nem helyes, akkor védekezett, hogy na majd meglátom, hogy házimunkát csak a melegek (???) és a keveset kereső férfiak szoktak csinálni. Nem jött be :)

Amúgy meg azt vettem észre, hogy nem azért akarnak mindent tudni, hogy tényleg segítsenek, meg mert érdekli őket, egyszerűen csak azt akarják, hogy nekik legyen jó és ha valami nem tetszik bele tudjanak szólni. Például már mondogattam egy ideje nekik, hogy szeretnék tetoválást. Kifejtették a véleményüket, hogy ők utálják a tetkókat és szerintük mindenki aki csináltat megbánja. Aztán én 21 évesen, tehát nagykorúságom betöltése után 3 évvel csináltattam tetkót. Nem szóltam előre, csak utána. Anyám nem akadt ki, csak mondta, hogy hát ő nem szereti nem tetszik neki. Apám meg nagyon kiakadt, mondta, hogy el kellett volna mondanom hogy ő LE TUDJON BESZÉLNI. Tehát értitek, nem is az, hogy mondjam el, hogy tudjon róla, hanem hogy az ő akarata érvényesüljön az enyémmel szemben, így meg most kiesett a kezéből a kontroll és nem bírja elviselni hogy nem tudja leszedetni rólam. Főleg, hogy ez egy olyan dolog, amihez abszolút semmi közük, amióta 18 lettem. Nem is ártok vele senkinek. Tehát semmi oka nem lett volna megpróbálni lebeszélni.