Felnőtt, saját jövedelemmel rendelkező fiatalok, ha a szüleitekkel laktok, mik az együttélés szabályai nálatok?

Alap tisztelet, normális kommunikáció és ahogy nincs elvárásom feléjük, nekik se legyen felém.

A házimunkát, mivel egy háztartásban vagyunk, felosszuk ahogy esik. Akinek amihez kedve van, vagy megcsinálni maga után. Bár pl én nem szeretek mosogatni, de rendet tartani, dolgokat a helyükre rakni és tisztán tartani a lakást már van, szóval keveset mosogatok, de többet takarítok könnyű takarítani valókat( nem súrolás, felmosás), mint mindenki más.

Megosszuk a költségeket minimális szinten, mert ők jobban keresnek, de még is van amikor nekem aktuálisabb megvenni valamit. Én úgy mond gyűjtök, szóval éppen a saját anyagi életre készülök fel tudás és pénz alappal is, míg ők pedig éppen már a teljesen felnőtt gyermekükre extra energiát és pénzt adnak, hogy az kiteljesedetten élhessen most és tanulhassa azt, hogy majd ezt magának hogyan kell csinálnia.

Szóval én részemről is és ő részükről is bőven van indok, amikor nem nekünk kell költeni, ezért mindegyikünk költ magunkra.

"Okoz-e problémát az eltérő életvitel, az eltérő szokások, az eltérő értékrend és ha igen, mik ezek?"

Egy kicsit sem. Van kellemetlenség, pl nekem reggelente halknak kell legyek, vagy meg kellett tanulnom, hogy nincs néma csend délutánomként, akkor, amikor azt legjobban igényelném, de ez normális és nincs belőle probléma. Ők is törekednek a csendre, és én is arra, hogy elfogadjam őket, mint életüket élő szerelmes, akik délután otthon, együtt vannak.

Meg még számtalan ilyen, pl apumnak plusz kellemetlenség, majdnem napi szinten a kajámat másnapra megoldani nekem, a munkánk és a hobbim miatt, ahogyan nekem is nem kevésszer kell kaját csináljak, mert az utóbbi hónapokban nagyon sokat randiznak, nekem meg igazából csak pihennem kell meló után, szóval megcsinálom, bár számomra kényelmetlenebb, mint apámnak, aki általában a fő főző, sőt ő szereti is.

Értékrendben is hát.. Ők szentimentálisak.. nagyon..

Túl sokat szólnak mindenért, de aranyosak és mindig önmagukra szólnak. Szinte nem is szólnak, csak kintről kiabálnak sokszor és mondják, hogy "de nem szóltunk". Mintha második kamasz korukat élnék. Én egyke vagyok egyébként, és ahogy elkezdtem dolgozni közel másfél éve rendszeresen, és pár éve aktív, egyenlő készségű része vagyok a családnak, elkezdtek nagyon pörögni. Én inkább intro vagyok, és csendes, nyugodt, és ezt próbálják tiszteletben tartani, de mindig hívnak mindenhová. Szívesen megyek ki a nappaliba is, hogy közösen legyünk, de ők folyton folyton ezt akarnák. Mondom aranyosak amúgy. Részletekbe meg sok példába nem mennék bele, de nincs ezekből sem probléma, mert ugyanazt akarjuk.., jó életet a szeretteinknek és magunknak, és jó emberek lenni mások felé is. Innentől kezdve már nincs ellentét, csak a személyes másság, és az amit nem érthetünk a másikból, de amíg az nem árt, addig csak azt mondhatjuk, hogy elfogadlak akkor így, akármilyen is az, és neked jó, akkor oké.

"Beleszólnak-e a szülők abba, kiket láthatsz vendégül, mikor, hol, mennyi időre?"

Természetesen. Ahogy én is beleszólok, hogy ők kiket, mikor, mennyi időre.

Mi az, hogy hol, hát otthon. Hogy házon kívül mit csinálunk, csak a saját választásunk, mert nem zavarjuk vele az otthon nyugalmát és békéjét.

Na tessék.., már úgy beszélek, mint anyám. :DD

"Nálatok aludhat-e pl a párotok, vagy oda is költözhet?"

Nem úgy fogalmaznék, hogy oda költözhet, hanem, hogy kötelező lenne neki odaköltözni. Ez szinte heti téma nálunk, és mindig mondják, hogy de jó lenne ha találnék egy nekem valót, és egyből azt szeretnék majd, hogy odaköltözzön hozzánk. Mindig. Nincs olyan, hogy ne ezzel folytatódna a téma az első perctől. Szerelemőrültek a szüleim. Ami nem rossz vagy jó, hanem nekik jó, és tudják, hogy én máshogy működöm azért, szóval kéne várniuk 1-2 hetet, mire odaköltöztetnék valakit. Nálunk nincs engedély vagy tiltás, kizárólag megbeszélés és figyelemfelhívás. Amikor mondom, hogy én megismerném azért a másikat, és egy kellemes bizalmi viszonyt erősre alapoznék, mielőtt behozom, nem mondják azt, hogy "de azt közben is lehet", mert már elmondták régen többször is, megértettük egymást, és tisztelnek engem és az akaratomat is. Nincs meggyőzni vágyás, mert nem akarunk győzni sehogy sem, csak azt, hogy a másikkal minél jobban megértsük egymást, hogy legjobb döntést hozhassuk mindketten, akivel beszélünk, illetve nálunk általában mindhárman, de ők eléggé hasonló nézőpontból indulnak ki.

Nincs engedély sem. Az aludhat itt, akit csak akarok, hogy itt aludjon, ha az nem megy teljesen szembe mindennel, ami érték és józan ész. Volt már, hogy egy stoppoló külföldi páros aludt nálunk, mert este jól elvoltam velük, és nem kellett kellemetlenségekkel megoldaniuk az éjszakát.

10 másodperc sem volt megbeszélni a szüleimmel, hogy az akkori 15 éves én, miért hív meg magához aludni 2 30+ éves felnőttet, akiket pár órája ismer, és angolul is rosszul beszélnek.

Bíztak bennem és okkal bíztak. Az a 10 másodperc volt életem addigi legkomolyabb 10 másodperce. Ahogy rám néztek, akkor először olyan mélyen, szerintem megalapozta az azóta összeszedett felelősségérzetem 99%át.

Teljesen biztosra mentek, hogy ez jó döntés, és ez látszódott.

"Ha hozzátok költözik a párod, változnak-e a kialakult szabályok?"

Erre a szüleim azt mondták nekem régen, hogy ahogyan én is változom, sőt ők is valamennyire, úgy a család-dinamika változik. Amikor egy új tag jön, vagy addigi tag megy, az ugyanolyan, csak nem folyamattal, hanem lépéssel. Szóval változna, és hirtelen változna, szóval pár hét alatt beállna az újra, de ez normális dolog.

"A szüleid mennyire tartják tiszteletben a privát szféra igényedet?"

Szerintem olyan 18-19 éves koromig azt se tudtam, mi az, hogy privát szféra, vagy van ilyen megnevezés, mert nálunk annyira alap volt mindig a közvetlenség.

Egyszerűen úgy éltem, hogy megkaptam az igényeimet. Amikor látták belőlem, hogy valamit igénylek, akkor megadták. Amikor 5 éves voltam nem zavartak dolgok, amik később igen. Amikor 5 éves voltam, nem akartam néha órákon át a szobámban zenét hallgatni egymagam. Amikor ez az igényem elkezdett megformálódni és kialakulni, akkor a szüleim elkezdték kielégíteni ezt az igényt. Ahogy minden más igényemet is.

Amikor 19 évesen vagy mikor találkoztam a privát szféra kifejezéssel, akkor mondtam a barátoknak, hogy hát nekem teljesen tiszteletben tartják és ezért nekem sosem kell vagy kellett szólnom. Az előtt megtanulták, hogy mikor mire is van szükségem, mielőtt engem az annyira tudatosan zavart már volna, hogy szóljak érte.

Az egyik legnagyobb téma a kopogás. Nálunk úgy volt, hogy mikor még kisgyerek voltam de már egyedül elmerültem a játékba, akkor sokszor amikor rám rontottak mindenféle jóval, akkor nem figyeltem, vagy belezavarodtam a játékba, elfelejtettem, és akkor hamar rászoktak, hogy kopognak, amit megbeszéltünk, hogy ilyenkor ha nem zavarnak, akkor jelezzem, hogy bejöhetnek.

Ezt akkor mondták el nekem, mert hazamentem és rákérdeztem, hogy alakult ki nálunk, hogy kopognak nekem.

"Te mennyire figyelsz arra, mik a szüleid szükségletei, problémái?"

Őszintén? Hát szinte semennyire. De nem is kell, mert szólnak mindig ha van valami. Nem kell figyelnem, mert kb már megtanítottak automatikusan figyelmesnek lenni, és felismerni az emberekből ha valami tényleg szükségük van, akár rövid, akár hosszútávon, akár valami semmi, mint egy pohár víz vagy friss levegő, vagy nagy dolog, mint egy kapcsolati szokás megváltoztatása.

Meg ezen felül ahogy mondtam, mindig mondják ha van valami.

"Családi ház esetén magadtól is elvégzed a ház körüli feladatok, vagy ezekért külön szólni kell?"

Nem családi ház, de van egy-két dolog. Ha szembe jön velem, akkor megcsinálom. Pl mivel én előbb megyek dolgozni, sokszor az előkészített teli szemetet én viszem ki másnap reggel. Sőt.., az esetek 95%ban én. Ezt magamtól kezdtem csinálni, mert már voltam ennyire figyelmes, amikor ezt az állást megkaptam, ami miatt ez a reggelenkénti lehetőségem adódott, hogy az otthonom jó létéért tehessek, aminek része vagyok nem mellesleg.

"Ha szólnak, hogy lenne pár feladat, amit meg kellene oldani, erre hogyan reagálsz?"

Átgondolom, hogy számomra mennyire aktuális, nehéz, kivitelezhető, kényelmes, és ha olyan, tovább kérdezek, hogy nekik mennyire, majd közösen eldöntjük és megbeszéljük, lezárjuk, hogy hogyan legyen. Legutóbb most pénteken volt ilyen. Valamiért el kellett menni, valamit rendeltek maguknak. És megkértek, hogy el tudnék-e menni, mert ők megint elvannak, és csak este érnek haza, és csak 8ig lehet átvenni, de a beszélgetés vége az lett, hogy most számomra kellemetlenebb lenne, mint nekik, és akkor azt mondta apum, hogy jólvan akkor elmegy ő.

De tegnap is mentem velük valahova, csak azért mert volt valami, ami fontosabb dolog és én vagyok annak a megvételében megfelelő segítség, mert járatos vagyok az eszköz témájában, amit vásároltak. Ez pont egy kellemetlenebb hét volt számomra, tudta is apum a pénteki miatt, és úgy is kért meg, hogy tudja, hogy most nem jó, de esetleg ha tudnék, én meg persze láttam, hogy az egész napom itt van, neki meg 2 napot kéne várnia, hogy elmenjen, hétfőn rosszabb neki, nekem hiába jobb, és még sok dolog, és mondtam, hogy persze akkor szóljanak amikor indulunk.

Szóval úgy reagálok, ahogy ők, amikor én mondom, hogy meg kéne oldani, leszámítva azt, hogy általában nekik sokkal nagyobb tapasztalatuk van az itteni életben, ezért ők sokszor tanító erőt és energiát is visznek bele.

"Hogyan reagálsz, ha a közösen használt házon felújítási munkákat tervez a szülő?"

Hát ez van. Mindennek kell fejlődnie, a háznak is.

Szerencsére 5 éve leálltak ezekkel. Néha kellemetlen volt, de semmi extra. Akkoriban, kamaszként szinte még örültem is neki, hogy utána jobb lesz.