Elsősorban 16-24 körüli "gyerekektől" kérdeznék. Ha anyukátok dühöng, csapkod mérgesen...? folytatom lent

Nekem nincs kistestvéren, és nincs anyunak otthonról végzett másodállása, de ő is szokott ilyen kiakadásokat tolni.

Felnőtt ember. Ha baja van, mondja meg egyenesen, ne tőlem várja, hogy gondolatot olvassak. Ez neki nem megy, én meg tudatosan nem próbálok meg gondolatolvasót játszani, ergo ha célozgat ilyen fél érzelmi zsarolás jellegűen, azt ignorálom. (Ettől még én is végzek házimunkát, amikor éppen engedik a tanulmányaim, hogy otthon legyek és ne az albiban) Ahogy a most rögtön és azonnal dolgokat is, illetve azt is, hogy megbeszéltük, hogy du ekkor meg ekkor megcsinálunk valamit, ő meg neki akar ugrani délelőtt, akkor én nem megyek.

Egyszerűen az ilyen kiakadásai nem tudnak érdekelni. Aki elnézi azt, hogy az élettársa meló után eszik, tvzik és alszik, semmi házimunkát nem csinál soha, és akkor se csinált semmit, amikor covid miatt egy hónapig otthon volt (nem betegen, csak rendkívüli leállás, nem home office) se csinált semmit, annak pláne nem fogok ugrani az aktuális hisztijére.

Huszonévesen kezdtem valahogy a hasonló örökölt viselkedésmintákon javítani, hogy én ne csesszem majd szét a gyerekem életét, mikor odáig eljutok.

Ennek első lépése, hogy nem mentem bele az ilyen gyerekes játszmában.

Anyám rendszeresen lenyom ilyeneket, de ignorálom. Egy, ha valamiben szeretne segítséget, mondja meg rendesen, ne érzelmi manipulációval próbálkozzon (ezt túl sok helyen próbálja bevetni). Kettő, saját maga dolgát nehezíti gyakran, ami nem az én hibám. Egészségtelen szinten rendmániás. Ezt úgy képzeljétek, hogyha nem tud kétnaponta pl. felporszívózni, rendesen szorong és folyamatosan azt mondja, hogy érzi a koszt a lába alatt.

Ha segítséget kér vagy ad nekem valami feladatot, azt természetesen megcsinálom, de a hisztihez meg a dühkezelési problémákhoz nincs türelmem. Eleget kaptam ezekből 19 év alatt.

#2 Az ilyen kiborulásoknak célja van. Ha egyedül lenne az egész házban, akkor nem csinálná. A műsor mindig szól valakinek.

Ha az általad vázolt helyzet állna fel is ezt gondolnám. Én ellátom a részemet, amit megbeszéltük. Ha többet akar, akkor mondja meg. Ne műsorozzon, én felnőtt vagyok, ő is felnőtt, nem pedig a dackorszakos kisgyerekem.

Alapon felnőtt. Kellene tudnia kezelni önmagát és érzéseit.

Számtalan ember jön azzal, hogy ő mennyi mindent megélt, ám önfejlődésben megbuknak.

2 éve visszamentem anyámékhoz egy sérülés miatt nem tudtam önellátó lenni. Komoly terápiák, vizsgálatok vitték el a pénzemet.

Anyum anno se volt stabil vagy önkontrollal rendelkező személy s ez akkor kiderült, hogy nem változott semmit.

Vacak napja volt és rámtörte az ajtót, múltbéli gyerekkori hülyeségeket hozott fel (2 evtizedes sztorik) és össze-vissza ordított...

A pulzusom felment és kitessékeltem ajtón kívülre, menjen nyugodjon le.

Az ajtó becsukásától pár mp alatt mély levegőt vettem, nem szeretem az ok nélküli nonszensz viselkedést. Lenyeltem az általa előidézett felesleges stresszt, ajtót kinyitottam és utána mentem másik helyiségbe.

Lágy kedves hangon beszéltem hozzá, amikor hangot emelt ismét, felszólítottam, hogy ez helytelen és érveltem, mellette megértéssel bővítettem ki beszédem hozzá.

Mondtam, ha rossz napja volt, ne az első kézen fekvő emberbe rugjon bele, mert ez toxikus rossz szokás, amiről ideje lenne leszoknia.

Ha pedig gondja, baja van szívesen meghallgatom, de viselkedjen azzal szembe, aki nem ártott neki.

Tártam a karjaimat. Eleinte ellenkezett, mondogalódott, a beszédem végére a nyakamba borulva sírva kért bocsánatot.

Ez az eset óta jobban odafigyel a dolgokra, látva a példámat rájött, hogy nem normális, ahogyan kezeli az érzéseket.

Ha pedig feszül a teste arra ott a sport. Sok eszközük is van.

Az senkinek se jó, ha kibújik az állat az emberből.

Gyereket pedig kellően nevelni kell, ahhoz viszont mindenek előtt jobb, ha a szülő lelke, önismerete helyén van.

Problémásnak beállított gyerekekkel is volt dolgom, ám mindig kiderült, ki miért viselkedett úgy ahogy.

Pl szülő nem is ismeri a gyerekét és nem veszi észre a jeleket.

Ha ellenkezik annak is sok oka lehet, ha nem segít annak szintén stb.

Az esetek zöménél pedig a szülő nem megfelelő odafigyelésevagy/és viselkedése a probléma gyökere.

Hogyan várjuk el a gyermektől, hogy viselkedjen, ha maga a szülő se képes erre legtöbb esetben?

De voltak esetek, ahol olyan dolgokért bántották a gyermeküket, amiről nem is tehetett szegény a dolgokról.

Pl ASD vagy ADD-s volt a gyermek, csak nem társult mellé olyan erős külső eltorzulás, megnyilvánulás, amiből erősen érezhető a probléma.

Vagy simán szenzoros érzékeny stb.

Valakik úgy élnek le évtizedeket, hogy az ezekből eredő gondok, megnemértések mély sebeket hagynak bennük, amikor pedig szembesülnek vele sok esetben elsírják magukat "most már értem magamat... Miért nem vették észre? Miért kellett bántaniuk feleslegesen?"

Felnőttek vagyunk! Nekünk kell tenni a gyermekekért s utat mutatni nekik, támogatni őket és majd eljön az ideje, amikor fordul a kocka, mindaddig pedig viselkedjünk!

Az élet nem egyszerű, de könnyíthetünk rajta. Minden változás pedig belőlünk indul ki.

Ha mindenki önmagát rendbe tenné egy teljesen más világ lenne.

S a kommunikáció fontos, a mellé társított hangnem és viselkedés szintén.

Beszéljétek meg a dolgokat, akár érveljetek, legyetek nyitottabbak és empatikusabbak.

Amíg mi magunk nem vagyunk képesek minderre, hogyan várhatnánk el másoktól, hogy rendesek legyenek velünk?

Az adok-kapok elv mindenütt ott van. A kapcsolati formákban főleg.