Rossz szülő vagyok ha van kedvenc gyerekem?

Hàt... nem szèp töked!

Nekem kèt lànyom van hasonlò tulajdonsàgokkal, de mind a kettőt pont azèrt szeretem amilyenek. Pont ìgy jók ahogy vannak.

Nálunk is tesómat szeretik jobban, ő a "nehezebb" gyerek.

Nekem egy gyerekem van, ő a nehéz gyerek, és szeretem, mert a gyerekem, de nem kedvelem, és rohadtul nem tudom a számomra szimpatikus személyiség irányába terelni, pedig naponta minden eszközzel ezen vagyok. Én átérzem a dolgot, bár csak egy van, de nála nehezebbet nem tudok elképzelni, ha lenne olyan gyerekem, aki egyet ért velem, normális ki tudja fejezni magát, a gondolatai, értékrendje jobban igazodna az enyémhez, szívesebben lennék a társaságában, szívesebben hallgatnám és sok sikerélményhez jutnék, ami ugye hozzájárul a kötődéshez. (ezért is vagyok betojva, mi lesz, ha testvére lesz, illetve ezért lesz köztük nagyon nagy korkülönbség is)

Bár lehet, hogy ez a mostani egyszerre szapulós-egyszerre védő énem megmarad, és a másikkal szemben is őt fogom védeni, így ő válik a kedvenccé, mint ahogy nálunk is történt, tesóm, a nehezebb gyerek a kedvenc, ami így felnőttként is zavar.

Igazából csak az zavar, hogy miért nem én vagyok a kedvenc, sosem értettem a tékozló fiús tanmesét sem, nem sikerült átéreznem a felhőtlen örömöt a "rossz-hlye" gyerekért, aki kényelemből-kényszerből hazament.

"Mindenkinek van kedvenc gyereke. Aki mást mond, az még saját magának is hazudik."

Ezt mire alapozod?