Jogosan érzem úgy, hogy rohadtul nem szeretnek a szüleim, ha a barátnőm miatt nem keresnek?

4 éve vagyunk együtt a barátnőmmel. Eleinte távkapcsolat volt, ez nem tetszett anyáméknak, hogy hétfőtől-péntekig dolgoztam, hétvégen pedig nála voltam. Aztán mikor már összeköltöztünk megse akarták ismerni, kvázi utálták. Tavaly nyáron anyámnak volt egy olyan húzása, hogy öcsémet rávette, hogy exem legyen az esküvőjén a fotós. Nekem ez nem tetszett, mert szerintem gáz. Ha cukrász lenne vagy fodrász az exem leszartam volna, de így végig ott volt az esküvőn. Rohadt kellemetlen volt a rokonok előtt is meg úgy alapból. Főleg az volt a bajom, hogy éreztették, hogy ez a barátnőm ellen szól. Aztán anyám be is szólt egy olyat, hogy ha rajta múlt volna nem, mint szolgáltató, hanem családtagként lett volna jelen az exem. Kiálltam a barátnőm mellett, azóta nem beszélünk. Mamának azt mondták, amíg ezzel a lánnyal vagyok ők nem kiváncsiak rám. Szombaton volt a születésnapom, még egy messenger üzenetet se kaptam tőlük. Nem vagyok egy nagy lelkis, de őszintén ez szarul esik. Oké, nem kötelező kedvelni a barátnőmet, de hogyan tudják annyira utálni, hogy inkább velem se beszélnek? Anno mikor szakítottunk az exemmel anyám akkor is elkezdte, hogy Ő nem beszél velem, mert csalódott bennem. Szóval ez nem is a barátnőmről szól, hanem arról, hogy irányítani akar, de nem jön össze neki és inkább le se szar. Apámnak meg nem igazán vannak önálló gondolatai.

Fel nem foghatom, hogy felneveltek, elvileg végtelenül szeretnek és simán leszarnak, mert nem az van, amit akarnak. Milyen szülő az ilyen? Nekünk is úton van az első gyerek, már most el nem tudom képzelni, hogy hónapokig ne keressem majd felnőttként. Nem jó szülők amúgy, rohadt erőszakosak, de azért szarul esik, hogy így kibasztak az életükből.

Anyósok-apósok, tudjátok olyan szinten utálni a gyereketek választottját, hogy inkább a gyerek se érdekel? Normális ez?