Normális dolog ez? Kicsit sok ez már nekem.

21 éves vagyok, normális párkapcsolatban élek a vőlegényemmel. Nagyon boldog lennék, ha a családom nem árnyékolná ezt be. Sajnos mégis ezt teszik. Párom szomszédunk, de ha át megyek hozzá és hazaérek, jönnek a "beszólások", "hogy jó hogy hazataláltál" "tudod még hogy merre laksz" és társai...annyira bántanak ezzel. (azért vagyunk páromnál mert tesóm kibírhatatlan, hisztizik ha nem engedjük be a szobámba stb. Nem szereti ha nem körülötte forog a világ) Eleinte csak a nagymamám mondogatta, ma már édesanyám is elkezdte. Tudom, hogy az én hibám, mert július 1-én megszűnt az eddigi munkám és már nem tudok adni pénzt. Nem hiszik el, hogy keresek munkát. Én már minden sz@rt elvállalnék, de nem kellek sehova sem. Megértem anyut is, mivel van egy 10 éves húgom, akit nevelni kell. Amíg dolgoztam, minden forintomat leszámoltam nekik. Max annyi maradt nekem amit a görényemre és egy forró csokira költöttem. Most pedig, hogy nem tudok adni, csak meg a "nyavajgás", hogy ingyenélő vagyok; nincs pénz semmire. Nem szemrehányásképp de tesóm minden egyes bevásárláskor filmet kap ami ezer forint. (egy hónapban 5-6 filmet is kap, ha nem megy a hiszti). Próbáltam eddig is, erőm felett segíteni a családomnak, de kezdek belerokkani. Úgy érzem nincs otthonom se, már csak cseléd vagyok. REggeltől estig robotolok, a 10 éves tesóm megaláz, más a kutyával különbül beszél mint ő velem. Ha fel merem emelni a hangom, rámfogják, hogy agresszív vadállat vagyok. És persze, hogy a kicsinek mindig igaza van. Őt kell védeni, mert kicsi. Belefáradtam. Hogyan tovább?