A szüleim miatt nem tudok semmit és senkit szeretni? Ez örökké így lesz? Beszéljek anyával?

Apa 5 éves koromban hagyott el minket, a mai napig rémálmaim vannak arról az estéről/éjszakáról, amikor elment. Azóta alig találkozunk, csak a kártyámra küldi a pénzt rendszeresen.

Nem panaszkodok, mert így amit akarok, megveszem, a programjaimat is fizeti (márciusban és április elején az USA-ban voltam, szóval tényleg csak egy szavamba kerül, és az enyém, amit akarok).

Anya úgy cserélgeti a gazdag férjeit, barátait, mint más a cipőit. Neki fontosabb a megjelenés, az egzisztencia, az, hogy mások irigykedjenek rá. Sosem volt köztünk igazi anya-lánya kapcsolat, vagy hurcolt magával az utazásai során, vagy lepasszolt valakinek. Nekem már az lenne a furcsa, ha egy vasárnap délelőtt pl. a konyhában látnám.

Hozzászoktam ehhez, nem is láttam soha mást.

Viszont menekülök az érzelmek elől. Több barátom is volt már, volt akikkel csak pár alkalmas kavarás volt, de ahogy többet akartak, vagy kezdett komolyodni a dolog, én leléptem.

Ráadásul odavagyok az idősebb férfiakért... Nem az egyetemistákért, hanem a 30-35 évesekért. Jó, nem az unalmas, '12 órát dolgozok egy nap' típusért, akinek az az esti program, hogy sörrel a tévé előtt ül. De akkor is, szerintem ez nem normális, viszont nem tudok ellene tenni.

Nem csak a szerelemmel vagyok így, hanem a barátokkal, rokonokkal is. Nem tudom elhinni, hogy bárki szeretne, tekintve, hogy amikor kislányként ezt mondtam az apámnak, simán elhagyott.

Persze, vannak az ilyen életnek előnyei is... De egy érzelmi roncs vagyok és a legtöbb ember azt hiszi, hogy egy rib..c vagyok és ezért teszem ezt.

Próbáljak erről beszélni anyával, vagy felesleges?

Ez változhat?

17L