Miért mondott ilyeneket anyu, csak mert költözöm?

Olvass vissza a fórumban, hány hasonló történet van.

A szülők már csak ilyenek. Nevelik azt a kis csomagot, ami ráncosan, véresen érkezett a kezükbe, és odaadják érte az életüket is akár. Szeretik, gondozzák. Ez a kis szeretetcsomag egyszercsak eléjük áll, és azt mondja: apu, anyu, szeretlek titeket, de a Sanyit/Bélát/Jocót/Erzsit (kívánt rész törlendő) jobban, vele szeretnék élni. Mégha nem is ezekkel a szavakkal.

A szülők egy része ezt higgadtan veszi tudomásul. Kisebb része. Még kisebb része örül, hogy végre elmegy a gyerek, már csak a kutyának kéne megdögleni, és kezdődik az élet otthon.

De a legnagyobb részük, a legnagyobb halmaz megijed. Megrémül. Már nem ők az elsők a gyerek életében, és akárhányszor találkoztak azzal a fiúval/lánnyal, hiába tudják, hogy ügyes lesz, rendben lesz minden, bizony halálra rémülnek. Ez egy normál emberi reakció.

Emberek ők is, érzésekkel, fájdalmakkal, ijedtséggel, és meggondolatlan szavakkal.

Bocsássunk meg nekik, és gondoljunk majd erre, amikor mi engedjük el a kis fiókákat, hogy micsoda éteri rémület önt el bennünket, és ugyanez öntötte el a szüleinket is.

Kedves kérdező! Anyukád megijedt, és nem gondolta át a szavait. Hidd el, ő örül, hogy önállósodsz. De mellette szomorú, mert elmész. Nem tudta jól kimutatni a szomorúságát, és bántó lett. Bocsásd meg neki. Ugyanúgy szeret téged, és te vagy a mindene.

"Remélem tényleg csak meggondolatlanul fejezte ki magát. Mégis miért nevelt volna fel ha nem ezért. "

Megválaszoltad a kérdést. Igen, azért nevelt téged, azért segített mindenben, hogy majd egyszer önállóan tudj élni. Csak közben nehéz azzal szembenézni, hogy MOST jött el az, hogy önállóan akarsz élni. 99%, hogy csak ijedtségében mondta ezt.

Tudod, mit csinálj? Menj oda hozzá, öleld át, és mondd, hogy mennyire szereted, és mindenre emlékezni fogsz, amit tanított. És ugye fordulhatsz hozzá bármikor bármiben? Ettől valamennyire megnyugszik majd, de lehet, hogy lesz egy egymás kezét fogós, sírós délutánotok, érzelmeket kiadva.

Esküszöm mikor olvastam a 6-os válaszát kicist megkönnyeztem :) Én már külön élek anyukáméktól, 26 évesen..ez talán normális is..de nem fiúval lakom együtt. Viszont emlékszem a szavaira...

'Ha egyszer férjhez mész egyszerre sírok majd örömöben meg bánatomban. Örülni fogok, mert ez az élet rendje. Sírni fogok, mert akit egy életen át neveltem már nem lesz az enyém. Elviszik a nagylányomat'

Szóval szerintem is bocsáss meg neki és öleld meg, mert hidd el rengetegszer fog még hiányozni neked...