Szerintetek felnőttkorban az a normális ha a szülő belekényszeríti a gyerekét (ezzel jót akarva), hogy járjon gyülekezetbe, vagy pedig inkább legyen szabad és járja az útját?

Figyelj.

Pont a napokban írtam az egyik kérdéshez ezt.

A hit lelki dolog. A lelki dolgok érzelem alapúak. Az érzelmeket nem lehet erőltetni. Valamit vagy érzel, vagy nem.

Engem vihettek volna naponta gyülekezetbe meg misére meg templomba, akkor se váltam volna hívővé. Maximum befolyásolható koromban, de esélyesen nem tartott volna örökké.

Még nincs gyerekem, de nem fogom megkeresztelni, majd ő választ magának egyházat ha akar, ha már elég nagy. (velem is így tettek a szüleim, és ennek nagyon örülök).

Felnőttre kényszeríteni ilyesmit, meg röhejes.

Mindenki higgyen amiben csak akar, ha neki jól esik.

Ha ettől lesz teljes az élete, ez okoz neki boldogságot, akkor hajrá.

De senki ne akarjon a másikra semmit kényszeríteni.

Én sem kezdek el mondjuk katolikusoknak a buddhizmusról okítani, vagy bármi más vallásról, amiben ő nem hisz.

amíg nem ismeri a gyerek, csak kapásból elutasító, az szánalmas

amennyiben arról van szó, hogy részesült már benne, és ezek után fordít hátat, belekényszeríteni már nem normális.ez bármivel.

akár lehet néptánc, egyéb különórákról is szó.

Előttem már leírták. Semmilyen korban nem normális belekényszeríteni valakit a saját akaratodba, érzelmi világodba, még ha a gyereked is. Felnőtt fejjel, jó esetben, saját kialakult világképe van, és az egész ötlet értelmét veszti eleve.

Keresztény családban nőttem fel, megkereszteltek gyerekkoromban, hittanra járattak. Mígnem kiskamasz koromban beláttam, hogy egyáltalán nem az én világom ez a vallás, illetve ami az egyházban folyik. Onnantól kezdve szépen eltávolodtam a "jó keresztény" szokásoktól, mint a vasárnapi templomba járás és társaik. Ezt a szüleim nagyon rossz szemmel nézték, és a mai napig nehezükre esik elfogadni, hogy ateista vagyok. De ez az én döntésem, ez az én megalapozott véleményem. Ezen sem ők, sem más nem változtathat. Nem örülök, hogy megpróbálták továbbörökíteni a vallási nézeteiket.

Ha egy felnőtt embernek nincs ezzel kapcsolatos biztos álláspontja, s megingatható, az már régen rossz. Nem egészséges, ha valaki 40 évesen "térden kúszva" akar a szülei világképéhez igazodni.

én 21 éves vagyok ateista (nem hiszek isten létezésében, legalábbis abban nem ahogy elmondják egyesek...de hasonló dolgokban igen csak nem istennek hívom)

nálunk szerencsére senki nem ilyen agy mosott nagyon vallásos...persze vannak akik hisznek isten létezésében, de nem gyakorolják aktívan a vallásukat...

a legjobb barátom anyja a férje halála óta a vallásban találta meg a békéjét, a barátom is vallásos, de csak az anyja jár heti többször templomba...

igazából szerintem ezt ne akarja senki rákényszeríteni senkire...ha ő szükségét érzi akkor válassza ezt az utat, de ne más legyen aki belekényszeríti...a vallásnak vannak előnyei és hátrányai is...neki kell mérlegelnie és döntenie! a legrosszabb eset ha valaki akarata ellenére egy szektába lép be és nem hagyják menekülni onnan...ha valaki egy életre egy ilyen átokkal lesz sújtva azt inkább maga válassza ne más!

ha a szülőnek szüksége van a gyülekezetre akkor járjon oda, de a gyereket ne akarja belekényszeríteni...

Belekényszeríteni senkit nem lehet, se gyereket, se felnőttet. Bár vannak, akik azért megpróbálkoznak vele, mert az a meggyőződésük, hogy erre szükség van.

Én hívőnek tartom magam, de vallásosnak nem. Nagyanyám kántorként dolgozta le az egész életét, nyugdíjat nem kap, elintézték annyival a papok, hogy "szeretett énekelni". Engem kicsi korom óta vittek misére, szóval ebben neveltek. Viszont óriásit csalódtam az egyházban. Egy kicsit többet láttam belőle, mint az átlag, ebből az, ahogyan mamámmal kiszúrtak, csak egy apró morzsa, és ezzel nem akartam azonosulni.