Ha szüleim döntése volt a kertes ház, miért kell engem nyaggatni hogy legyek kint?

Olyan 14 éves koromig tömblakásban laktunk, imádtam. Nem lógattam a lábam, segítettem amiben kellett, a szobámat takarítottam, ha úgy láttam akkor máshol is, mosogatást majdnem mindig én csináltam, kaját csak azért nem csináltam mert szüleim utálták/utálják a főztöm :D Majdnem minden nap 1-2 órákat sétáltattam a kutyát, lementem vele a Duna partra, stb, tehát nem csak a tévé előtt heverésztem.

Aztán elköltöztünk kertes házba, és azóta kb rám van kényszerítve hogy legyek kint az udvaron. Nem azért hogy segítsek, mert nincs sok munka (csak 3 kutya van meg 3 macska, haszonállatok nem, növény meg csak fák, fű meg pár virág amiket kizárólag anyukám gondoz), hanem csak úgy legyek kint. Szívesen kimegyek a kutyákkal játszani, de hamar megunják. Vagy ha jó idő van, kiülök olvasni, de hamar kényelmetlen lesz a kinti pad. Ha munka van kint, pl fűnyírás, gyümölcsszedés, akármi, természetes számomra hogy segítek és kiveszem a részem belőle, de fel nem tudom fogni, hogy "csak úgy" minek kéne odakint lennem, meg mi a túrót kéne csinálnom.

Hobbim a fotózás, videózás, mindkettőhöz a gépemhez kell ülnöm, szeretek sorozatot nézni, az is benti program, olvasni is a kanapémon kényelmes, meg hát programozást tanulok, ahhoz is kell a gépem, amin ""mindig csak játszok"" :D Jól esik néha kimenni levegőzni egyet, de nem egész nap...

Ha nincs dolgom, miért nem ülhetek bent a fenekemen? Vagy miért nem csinálhatok benti munkát? Tök szeretek pl porszívózni, meg mosogatni, de nem, anyám nem hagyja, ő azt megcsinálja, én legyek kint. De minek??

Vegyük úgy, hogy a "költözz el" választ már megkaptam, nem is konkrétan megoldást keresek, már csak félig lakok otthon, és nemsokára teljesen elköltözök, de miért kell ennyire erőltetniük?

Ti mit gondoltok?