Akiket korán kitettek otthonról, hogy alakult az életetek?

Én is hasonlóképpen jártam, én a mai napig szenvedek, noha nem csak a gyerekkorom miatt, ma se megy túl jól, hiába küzdök, a sors mindig lepofoz :( én pszichológushoz járok, aki sokat segít, de a mai napig gyakorta van idegösszeroppanásom (most 10 perce volt a legutóbbi...)

Annak örülök, kedves kérdező hogy neked jól alakult végül az életed! :)

Engem se tettek ki, önszántamból jöttem el 18 évesen, szintén fizikai és lelki bántalmazás miatt. Engem is sokat vertek, nem egy-két pofonról volt szó, hanem brutális verésekről, mindig tele voltam sebekkel. Kamaszkoromban ez abbamaradt, mert fizikailag erőfölénybe kerültem, tizennyolc éves koromra lett meg a mentális fölény is, a bátorsággal, hogy összeszedjem a cuccom, és elhúzzak. Egyetem mellett dolgoztam, azok se voltak épp emberhez méltó körülmények, de már bármi jobb volt. Azóta összeszedtem magam, anyagilag és pszichikailag is. Tisztában vagyok vele, hogy a múltam miatt lettem olyan, amilyen (tartózkodó, bizalmatlan, sokszor képtelen az érzelmekre, elutasító), de elfogadtam magamat és a múltat is. Sok fázison mentem át, a te korodban még bőven az önsajnáló, önmarcangoló időszakomat éltem, ez egy olyan folyamat, amin minden hozzánk hasonlónak át kell magát vergődni. Nem egyszerű, de lehetséges. Nekem sokat segített, hogy megismertem a vérszerinti testvéremet (örökbefogadott voltam, nem ismertem őt azelőtt).

28/F

20nm en élek zártkerti környéken albérletben, gyárban dolgozom, tengődök...

15 évesen elváltak a szüleim én meg nem kellettem egyik félnek sem mert semmi "közös" nem kellett egyiknek sem...

18 évesen jöttem el semmivel. Albérletből albérletbe, szar melóból még rosszabba. Pasik jöttek-mentek, semmi komoly. Aztán külföldön megszedtem magam anyagilag és lett néhány szlovák és lengyel barátom, de nem vertem gyökeret.

Hazajöttem. Nyelvtudással szereztem jobb munkát, lett lakásom, el tudtam tartani magam. Az emberekkel bizalmatlan vagyok, de felszínesen jó kapcsolatot ápolok sokakkal.

33 évesen beütött a nagy szerelem. Ő lett a férjem. Az első ember, akiben igazán megbízom. Van két jó barátnőm, akikre számíthatok. Összejárunk a férjem barátaival is.

Az életemben a megnyugvást, a békét, az igazi célba érést a gyerekem születése hozta el. Egy család alapítása, amiért mi tartozunk felelősséggel.

Már nem foglalkozom a múlttal, egyenes háttal járok, hogy végre fel tudtam állni. Ritkán (ismerősi szintem) meglátogatjuk a szüleimet. Ők még most is kritizálnak én viszont tudom, hogy százszor különb életet élek, mint amilyet ők valaha is. A férjem családja az igazi családom.

18 évesen jöttem el, nem tettek ki kifejezetten, viszont nem kellett sokáig gondolkodnom hogy eljöjjek. Aztán először párom szüleinél voltunk pár hónapot amíg meg nem csináltam az emelt törit, majd munkát nem kaptam.

Most a párommal közös kis albérletben vagyunk, nagyon jó munkahelyem van, van egy kutyánk is.

(Szakképesítésem nincs, most felvételizek keresztféléves képzésre.)

Édesanyám kezd megbarátkozni, úgy jobb a kapcsolatunk, hogy nem lakom otthon, értsd könnyebb távolról szeretni.:)Viszont azt, ahogy mindig is beszélt velem, illetve hogy sose volt igazi anya-lánya kapcsolatunk, nem fogja pótolni. Verni ugyan nem vert, de lelkileg sokat bántott. Édesapám kis koromban lett öngyilkos, nem ismertem. Az önnállóság kényszere, és édessége segített át mindenen.A felelősségérzet magamért és a páromért erősebb volt, minthogy a "régi" sérelmeken rágódjak.

En magamtol koltoztem el 15 evesen. akkor meg konnyu volt munkat talalni, elmentem alberletbe es eltem ugy ahogy nekem tetszett. sose kertem segiteseget de beleszolast se turtem az eletembe.

jo dontes volt ma , 30 evvel kesobb se tennek maskent.