Meddig egészséges egy gyereknek az anyja boldogságát néznie?

Meg tudsz élni a segítsége nélkül önállóan?

Ha igen, akkor költözz el és kezd el a saját életedet.

Elöször lehet,h ogy nem teszik neki, de idövel emgszokja, feltéve, hogy nem jársz naponta hozzá, nem engeded, hogy állandóan hívogasson és nem számolsz be a magánügyeidröl neki.

Ezek a "ha már nem kell anyád pénze, lépj le nyugodtan, fel se hívd, majd megszokja" az én szememben nagyon kegyetlen és gyáva tanácsok.

De ez nem jelenti azt, hogy ne állj ki magadért. DE! a konfliktusokat vállalni és kezelni kell. Én is voltam úgy, hogy nem akart elengedni valahova, de felöltöztem, bementem hozzá, elköszöntem, mondtam, akkor és most megyek, kb. ekkora érek haza, és mentem. Vagy elmentem azzal, hogy akkor ma itt és itt töltöm az éjszakát és csak holnap ekkor és ekkor jövök haza - ha olyan volt a helyzet, direkt kihangsúlyoztam, hogy ne hívjon, úgyse hallanám meg a telefont, én majd hívom másnap reggel. Persze eleinte egy-egy ilyen eset után pár napig fagyos volt a hangulat, de ki lehetett bírni. És elég rövid idő alatt hozzászokott, és beállt az egyensúly az ő információigénye és az én informálási hajlandóságom között, és a jó kapcsolatunk is megmaradt:)

Ami meg azt illeti, mit mondasz el neki és mit nem, én sokkal idősebb vagyok, és MÁR nem "ciki" szinte mindent megbeszélni az anyámmal, mert MÁR nem akar irányítani, és ha nem is mond véleményt (esetleg nem tud segíteni), akkor is sokszor jó fennhangon összefoglalni a gondolataimat.

Az a baj, hogy anyukádnak az a boldogság, ha rátelepszik az életére. Tipikus borostyán szülő.

Két teendőd van: egyrést valahol meg kell húznod a határt a te életed és az ő akarata között, még ha lelkiismeret-furdalást kelt is benned.

Másrészt támogasd abban, hogy azt az űrt, amit magad után hagysz, valamivel kitöltse. Keressen hobbit, járjon el szórakozni a barátokkal, regisztráljon valami társkeresőn...stb. Attól, hogy te önállósodsz, még nem azt jelenti, hogy megszakad a kapcsolatotok, és nem is azt, hogy magányosan, unatkozva kell leélnie hátralevő életét.

Pedig én is egyetértek a #3-as válaszolóval, a lényeg a kompromisszumkötés. És az, hogy nyugodtan, hisztimentesen leülj és elmondd neki ezt.

És szerintem sokat segítene, ha elköltöznél otthonról. Persze ezt sem úgy, hogy egyik napról a másikra összecsomagolsz és lelépsz egy szó nélkül, de elkezdheted neki pedzegetni, hogy hamarosan a saját lábadra állsz.

Én is megvívtam anyukámmal ezeket a csatákat, és szép lassan engedett el.

Velem is ez volt, csak 18 évesen. Bár én nem vagyok egyke, de "az egyetlen lánya", és eléggé konzervatív volt, amíg "meg nem törtem". Tényleg az kellett, hogy mondtam neki elmegyek ekkor és akkor, mert el akarok menni. Ha azt mondta nem mehetek, megkérdeztem miért, és ha nem értelmes választ ("mert csak, mert az anyád vagyok stb...") adott akkor elmondtam neki értelmesen, hogy ne legyen önző, és hogy nem lesz semmi baj. Ugyanúgy ahogy előttem írták, eleinte volt némi rossz hangulat közöttünk, sőt igazából volt olyan, hogy kb. ki akart tagadni, meg mondta hogy többet nem szól hozzám, de végül 3 nap után nem bírta elsírta magát és azt mondta ne legyek rossz lány stb... Próbált utána is érzelmi zsarolni ("nem szereted anyádat?... annyi mindent megteszek érted...nem sajnálod anyádat" stb.), de fokozatosan "felnőtt" ez a része és most már tök éretten kezel. Sajnos ahogy észrevettem ez a szakasz egy szükséges rossz a szülők-gyerekük kapcsolatában ahol a szülő rájön, hogy "kirepül" a gyereke.

Nálunk ez 1 évig tartott. Persze mindenki más, de a radikális lépések nem mindig jók. Gondolom szereted, szóval le kell ülni, rávenni, hogy végighallgasson és megbeszélni a problémákat.

Tényleg az elmondottak alapján úgy tűnik csak te vagy neki. Keresnie kéne valami hobbit, önfejlesztőt vagy bármit. Pozitívan felfogni a változást, pl.: tök sok szabadideje lesz így.