Hogy éltétek meg, hogy édesapátok nem foglalkozott veletek gyerekkorotokra?

Nekem elváltak, és apámhoz ritkán jártam. Anyám tehet leginkább róla, hogy apám nem foglalkozhatott többet velem.

És nekem az igazából nem hiányzott, hogy nem foglalkozik velem. Anyám sem foglalkozott úgy igazából velem, csak épp nála éltem. (Egész magamnak való vagyok, sosem voltam az az unatkozó gyerektípus, aki mindig igényli egy szülő tárasaságát. Jó, nyilván sokan máshogy vannak ezzel, elfogadom.)

Szóval nem, ez a foglakozás dolog nem hiányzott. Sokkal inkább hiányzott valami más! Mégpedig az, hogy rendes család legyünk. De ha már nem is rendes család, az is elegendő lett volna, ha anyám nem egy elviselhetetlen és idegesítő elvált anyuka lett volna, hanem valaki aki nyugodtságot áraszt és fordulhatok hozzá, ha valami aggaszt. De nem, soha nem lehetett vele semmiről beszélni, és ez így is maradt.

Tipikus elvált anyuka... Az ilyenek többsége nem tud gyereket nevelni. Játssza a szegény elhagyott asszonyt, mindenki sajnálja, mindenki megerősíti, hogy jó az amit tesz, közben meg egy fagyos izé aki semmi lehetőséget nem ad, hogy a gyerekei szerethessék.

Szóval nálam nem az apával való foglalkozás hiányzott. Jobb lett volna ha rendes család maradunk, és foglalkoznak egymással, akkor talán anyám sem lett volna ilyen.

A társadalom megrontói az elvált anyukák...

Mi eltávolodtunk egymástól emiatt eléggé. Én apám is sokat dolgozott reggeltől estig, és csak havonta egyszer volt olyan hétvégénk amikor együtt volt az egész család és akkor ha jó idő volt mindig elmentünk valamerre, de egyik sem volt egy hű de nagy családi program, minden kb olyan volt ami apámat jobban érdekelte és nekünk meg jó pofit kellet vágjunk hozzá. Azt tudom hogy 7 éves koromban mentünk el egyszer nyaralni 5 napra, az volt az ami igazán nagy élmény volt mindannyiunknak, az tényleg jó volt. De utána kb 13 éves koromig semmi. 9 éves voltam amikor édesanyám is folyamatosba kezdett el járni dolgozni és így a nagyobbik bátyám volt az aki vigyázott ránk meg ő volt az aki úgymond vezette a háztartás nagyrészét.

Aztán amikor 13 lettem akkor apám előrelépett és másik céghez került mint művezető, akkor már szerencsére többet volt itthon, jobban is éltünk és úgymond végre elkezdtünk családként élni. Amikor édesanyám annyira lebetegedett hogy szinte már órái voltak hátra és már az orvosok is tehetetlenek voltak akkor volt az hogy változtatni kell ezeken sürgősen. Szerencsére édesanyám erős nő iszonyat erős, és ugye egy nagyon kockázatos életmentő műtétet vállalt be saját felelősségre amit egy orvos mert csak megcsinálni az egész megyében. Akkor már szinte könnyeinkkel küzdöttünk mert több órás műtét volt, és mondták hogy készüljünk fel a legrosszabbra hogy egyszer elalszik és nem kel fel többé. Csodával határos módon felébredt és 1 hétig volt az intenzíven amikor az állapota elkezdett javulni. Akkor még 3 nagyobb műtéten esett át amikor az orvosok végre fellélegeztek velünk együtt, és anyukánk is lassan de felépült. 1 hónap után jött haza a kórházból de mondták hogy csak azért mert regenerálódnia kell hogy kibírjon még egy nagyobb műtétet. Akkor ugye mondták hogy fél év múlva újra műtik mert szívbillentyű elégtelenség is volt de azt csak így merték vállalni. Utána 3 hónap lábadozás után elkezdett újra teljes életet élni, és kb 16 éves voltam amikor úgymond normális családként kezdtünk élni. Persze akkor javában tartott a válság, az összes spórolt pénzünk feléltük sajnos így gyakorlatilag mostanában pár éve vagyunk úgy hogy meg is élünk és boldogok is vagyunk. Én még a szülői házban élek, van egy egy éves kislányom aki makk egészséges, a barátnőm világ életében árva volt, mi fogadtuk be és mi segítettünk neki talpra állni, azóta vagyunk kb igazi család és mióta itt a kislányunk boldogok vagyunk. Nagyobbik bátyám besokallt és súlyos idegi állapota miatt leszázalékolták. A középső bátyám pedig saját életet él

Voltam.

Apukám meghalt 3 éves koromban, 2 évvel később a bátyámat a nagyiéknak adták, hogy neveljék, és anyám letojta mi van velem.

Felvételizni is egyedül mentem egy 70 km-re lévő városba 15 évesen.

17 évesen nővérem átvette a gyámságom...

Így én baromira örültem volna egy kis foglalkozásnak.

Szóval elég szar gyerekkorom volt. Ettől függetlenül egy normális egészséges ember lettem, szakmával, érettségivel (azóta még egy szakmával), van egy fantasztikus férjem, házunk, kocsijaink, gyerekünk, és tojok rá hogy mi volt 20-25 évvel ezelőtt.

Azon vagyok, hogy én minél jobb családot biztosítsak a fiamnak. A negatív embereket megpróbálom kizárni az életemből.

Öhm... kb. lesz..rtam. Gyerekként valahogy ösztönösen nem is akartam közelebb kerülni olyanhoz, akinek érezhetően teher vagyok, türelmetlen, ordibál, néha megver. Amúgy most is baromságnak tartom ezt a vérkötelék túlmisztifikálását: "...de hát ő az apád/anyád/nagybátyád, helyre kell hoznOD a kapcsolatotokat, mer' csak". A nagy lóf..szt, nem fogok felesleges nyűgöt a nyakamba venni, ráadásul neki is ugyanúgy rossz és nyűg lenne, ha elkezdenék nyomulni, h legyünk jóban. Felesleges. Örülünk, h végre megszabadultunk egymástól. x)

Szóval annyi, hogy gyerekként lehetőség szerint kerültem, ill. elhúztam otthonról bringázni, korizni, focizni, "bandázni", bulizni... stb. De sztem amúgyis vágytam volna ezekre, hiszen gyerek/kamasz voltam. Nem éreztem, és most se érzem, hogy ez valami óriási lelki teher lenne számomra.

Már rég nem lakom otthon, azóta jobbnak mondható a kapcsolatunk (én már nem félek tőle, ő meg már nem rajtam vezeti le a feszkót), de azért nem őrülünk meg egymás hiányától. :P