Sokszor hazudnom kell anyámnak. Hogyan változtassak ezen?

Nem valami szép, hogy belenéz a magán dolgaidba... Én ezt nem nevezném "jó kapcsolatnak"

Én nem bíznék benne így!

20 éves felnőtt nő vagy, miért kéne beszámolnod neki? Költözz el akkor, vagy ne hazudj ha ennyira zavar, az őszinteség a legjobb.

Béke miatt a különköltözésig - ha az belátható időn belül történik - érdemes a jelenlegi helyzetet fenntartni, ugyanis az különösebb hátránnyal nem jár számodra.

Szerintem egy jó kapcsolat ott kezdődik, hogy nem játszunk magánnyomozósat a lányom után, nem turkálok a levelezéseiben.

Másrészt, pedig ebben a korban nyugodtan mehetnél bárhova, az egy dolog hogy megkérdezi, de nem vagy köteles beszámolni róla.

Amennyiben olyan anyukád van, akit normális érveléssel meg lehet győzni, az esetben ülj le vele beszélgetni, és állj a sarkadra, de ha nem akkor LEHETSÉGES, hogy több problémát hoz mint megold. Esetleg próbáld meg hogy nem hazudsz, hanem elmondod az igazat és ráhagyod. Vagy utólag szólsz róla, hogy közben ez meg az történt és emiatt átmentetek oda. Így van ideje megszokni a "hirtelen változást".

Mondjuk én finoman jelezném neki egy megnyitva felejtett szöveggel, hogy pl "Olyan jó, hogy olyan anyám van, aki megbízik bennem, és nem turkál titokban a gépemben."

A "függetlenségi harcait" az embernek meg kell vívni, akár elköltözik otthonról, akár nem, de ha nem, akkor feltétlenül muszáj.

Ez elvi kérdés. 20 évesen nem tartozol elszámolással. Másrészt meg egy jól működő családban beszélgetnek az emberek, és a "milyen napod lesz ma?" és "hova készülsz?" mondatok nem elszámolás-szagúak, csak egyszerű kommunikáció, érdeklődés (és nem kutakodás).

Én sosem hazudtam arról, hova és kivel megyek, magamra nézve gyerekesnek és megalázónak éreztem volna. Ha a szüleimnek nem tetszett, akkor

- igyekeztem meggyőzni őket

- felnőttként már ugye nem volt kérdés, hogy "engednek-e", ha nem tetszett nekik, hát vállaltam a megjegyzéseket és mentem

Azért az egészséges aggódásukat mindig tiszteletben tartottam, tehát megmondtam, kb. mikor jövök haza vagy mikor telefonálok, és ha változott a terv, felhívtam őket, ne higgyék azt, hogy valami bajom esett.

Így van ahogy az előző írja, ezek függetlenségi harcok. A legtöbben ezeket a csatákat kamaszkorukban vívják meg, ezért vannak kiakadva a szülők a "lázadó" gyerekeken. Ha csak a korod nő, de a saját életed feletti felelősséged nem, akkor továbbra is gyerek státuszban vagy otthon. Ha jó a kapcsolatotok, akkor nincs mit kockáztatni az ellenkezéssel. Én csak annyit szoktam mondani, hogy majd jövök x óra körül.

De mivel anyám már régóta nem korlátoz ilyenekben, azt is elmondom neki szívesen, hogy kivel találkozom.

Én is Egyébként hasonlóképpen voltam mint te aztán vettem a bátorságomat és a sarkamra álltam eljöttem otthonról és azóta a párommal élek boldogságba :)

Tudom hogy nehéz, de a sarkadra kell állnod és kiállni magadért!