Megbocsátottatok apátoknak miután elhagyott titeket?

Nem.

Akkor voltam 8, 16 éves korom óta nem láttam, és most vagyok 30. De sose bocsájtottam meg.

Nem, és szerintem nem is fogok.

A válás után nagyon szűkösen éltünk, miközben ő panaszkodott, hogy mennyit kell utánunk fizetnie.

Úgy éreztem, hogy nem is szeret minket, csak felesleges kiadásként tekint ránk. De a gyerektartáson felül egy cipőt nem vett volna soha.

Anyánk meg sokat dolgozott, hogy mindent kifizessünk. Alig láttuk.

Jóformán szülők nélkül nőttünk fel.

A válás is az ő hibája volt, ő lépett félre.

Még semmit nem tett azóta, amiért meg tudnék enyhülni iránta.

Nincs annál nagyobb önámítás, minthogy "meg" de ez meg az. Mégse beszélek vele, mégse felejtek, stb.

Az ilyen emberekben van legbelül ott a nagy tüske.

Nem.

Gyerekként a válás miatt is haragudtam rá, de azt már nem látom ilyen feketén-fehéren. Viszont arra akkor sincs bocsánat, hogy minket nem keresett.

6-os, meg + de az én esetemben ilyen: megbocsájtottam, már nem fáj, nem okoz bennem rossz érzést, nyíltan, szomorúság nélkül tudok beszélni róla bárkivel. Nem érzek haragot iránta. Viszont mint apára, nem tudok tekinteni arra a férfira. Elidegenedett, évek óta nem beszélünk, egyszerűen nem tudok rá szülőként tekinteni.

Ha megkeresne (úgysem fog), hogy melegítsük fel a kapcsolatunkat, nem azért mondanék nemet, mert haragszom, hanem mert már a legkevésbé sem érdekel.

Nem.

Gyakorlatilag még meg sem születtem amikor anyámat elhagyta. Én 8 éves koromig apa nélkül nőttem fel. persze a férfias dolgokra nagyapám és nagybátyám tanított meg, tehát próbálták úgy csinálni a dolgokat hogy lehetőleg értsek bizonyos dolgokhoz amikhez egy férfinak illik. Leginkább a barkácsolásra, meg kisebb szerelésekre tanítottak meg. Anyám akkor 8 éves koromba összejött a jelen férjével aki a nevelőapám lett. Ő nagyon jó ember, igaz már picit késő volt de ő mindent megtett azért hogy apám helyett apám legyen, én meg ezt értékeltem tőle. Kb 14 éves voltam amikor édesapám felbukkant, és megkereste anyámat. Akkor amikor be lettem mutatva még nem tudtam hogy ő az apám, de amikor közölték velem meg a nevelőapám is ott volt, akkor szinte sokkolt a dolog. Persze az igazi apámmal nem nagyon akartam szóba állni, ahogyan anyám se, a nevelőapám próbált minket úgymond kibékíteni. De persze az igazi apám beteg volt már és rájött hogy neki van egy fia akivel el akar tölteni egy kis időt mielőtt meghal. Persze amikor eltelt 2 év és kezdtem úgymond elfogadni őt, akkor egyik napról a másikra eltűnt az életemből, én akkor kezdtem a legrosszabbra gondolni, mert tudtuk hogy halálos beteg és bármikor megeshet a tragédia. Persze 2 hónap után hívott fel hogy kórházba került mert elütötték és összetört a telefonja, meg nagyon sokáig lábadozott szinte és senkit nem tudott elérni. Én hülye bedőltem neki, közbe kiderült hogy csak félig volt igaz, mert aki elütötte nagyon sok pénzt adott neki hogy elsimítsák az ügyeket, és apám akkor úgy volt vele hogy akkor azt szépen elbulizza. Ahelyett hogy félretette volna magának hogy nyerje még pár évet az életéből hogy teljen neki kajára, meg a gyógyszereire, mert le volt százalékolva és abból is éppen hogy éldegélt. Persze akkor még lehet most is élne mert a betegsége annak ellenére hogy súlyos volt, mondták az orvosok ha odafigyel magára és betartja a megfelelő étrendet, meg a megfelelő gyógyszeres kezelést amit előírnak, és persze nem éli az önpusztító életmódját, mert szeretett dohányozni, inni, amivel rátett egy lapáttal hogy túlzásba vitte ezeket. Olyan szinten hogy egyszer egy este részegen jött át hozzánk ahol mondta a magáét, össze esett, hívtuk a mentőt, de mire felrakták a hordágyra már meghalt. Nem tudtak rajta segíteni. Én akkor haragudtam rá, és most is ezért haragszom rá mert ha picit gondolkozott volna akkor a mai napig élne, és talán elérte volna azt hogy megbocsássak neki. Anyám is haragudott rá, de mivel fizette a tartásdíjat így engedte hogy velem legyen, és hogy ha már nem is tudja visszacsinálni a dolgokat legalább egy kis időt töltsön még velem. A nevelő apumnak köszönhetné meg, mert ő beszélt rá minket hogy adjunk egy esélyt.

Én engem nem viselt meg igazán a dolog, mert tudtam hogy az ő hülyesége miatt jutott el oda ahova jutott, mert simán ha vigyázott volna magára, és odafigyelt volna a dolgokra, meg ugye minket jobban megbecsült volna és nem ijedt volna meg a felelősségtől mert ezét is hagyott el minket akkor nem lenne probléma, és lehet még most is élne. Bár a betegsége hogy mi miatt jött ki nem derült ki, lehet ugyanúgy beteg lenne ha velünk maradt volna, de lehet jobb gyerekkorom lett volna, jobb életünk, mert apámnak akkor jó dolga volt. Csak ő attól ijedt be hogy ő 19 éves volt amikor anyám terhes lett velem, anyám meg akkor 25 éves volt. Apám akkor ugye bevonult katonának mert kötelező volt a sorkatonaság, de mivel neki várandós asszonya volt, meg ugye a szülei gazdagok voltak, meg volt nekik nagy ismeretség így a bevonulása után 2 hétig ott volt, utána áthelyezték őt külön kérve hogy közelünkbe legyen, és olyan feladatot kapott hogy szinte irodába kellett bejárnia, és megengedték neki eleinte hogy minden hétvégén hazajöhessen, de mivel a szomszéd város melletti laktanyán volt így amikor ott úgymond összehaverkodott egy fiatal parancsnokkal, kiharcolta magának azt hogy bejárós lehessen és még szolgálati autót is kapott. Persze mielőtt anyámat otthagyta, kiharcolta azt hogy alkalmatlanná nyilvánítsák és leszereltessék. Persze ő tett rá pár lapáttal de elérte, azt hogy hogy elég nagy befolyásolásos háttérrel tudta elintézni, de elintézte. Persze amikor rájött hogy neki egy gyerek közel 20 évesen inkább 19,5 éves volt akkor beijedt az egésztől és lelépett. Ő 19 évesen vonult be mert 1 év kiesett neki az iskolába és ennyivel húzódott a dolog.