Szülők! Mit kell tennie, hogy kell viselkednie a gyereketeknek ahhoz, hogy felnőttként tekintsetek rá?

A felnőtté válás egy folyamat. Egy 18 éves már jogilag felnőtt, a gyakorlatban még éretlen, tapasztalatlan, érettségi előtt áll, esetleg tovább tanul.

A 18-19 éves gyerekemtől nem várnám el, hogy pl. egy 40 éves férfi/nő tapasztalatával rendelkezzen, de elvárnám a józan paraszti eszet, és valamilyen szinten az érett gondolkodást, hiszen idővel úgyis csiszolódik.

Nem attól lesz valaki felnőtt, hogy elköltözik a szüleitől (pl. dacból vagy menekül), az maximum csak hozzásegíti az önálló élethez, de pl. nagyon sok felnőtt (akár külön, akár együtt élnek még a szüleikkel) nem érdemli meg, hogy felnőttként tekintsek rájuk, mert a korukhoz képest éretlenül, felelőtlenül viselkednek és élnek.

Vagyis én akkor tekintenék felnőttként a gyerekemre, ha felelősségteljesen gondolkodik, cselekszik, függetlenül az életkorától.

Tapasztalatom szerint a szülők soha nem néznek teljesen felnőttként a gyerekükre. Nem azért mert jobban szeretik bárkinél, hanem mert egyszerűen ők a szülők, ő pedig a gyerekük még 50 éves korában is.

Látom a 70 év körüli anyákat amint kioktatják a háztartásról, munkáról, családról az 50 év körüli önálló keresettel, lakással, családdal rendelkező gyereküket, aki ugyanezt teszi a huszonéves gyerekeivel :)

Ahogy felénk mondják akkor leszel felnőtt ha mindkét szülőd távozik ebből a világból.. Addig gyerek vagy. Akkor hirtelen árva felnőtt leszel.

Viszont egy felelősségteljes, "felnőttes" viselkedéssel mindenképpen elérheti egy gyerek, hogy ne kisgyerekként tekintsenek rá. Legyen tudatában mi a dolga, mely tettének mi a következménye, legyen megfontolt a döntéseiben, tervezzen előre, ne a szórakozás legyen az élete középpontja. Aki gyerekes dolgokat művel az gyerek is marad 30 évesen is.

A költözés nem feltétel, bár nagy segítség.

Különítsünk el két dolgot...

Először is vannak szülők, akik SOHA nem tudnak felnőttként tekinteni a gyermekükre/gyermekeikre, mert az ő létezésük értelmét kérdőjelezné meg. Én már elmúltam 40 éves, évtizedek óta saját családom, háztartásom, gyerekem van, mindent önállóan intézek, de a szüleim a mai napig gyerekként tekintenek rám, mindenbe próbálnak beleszólni, kéretlenül "segítenek". Nagyon sok mindent próbáltam már tenni ez ellen, de rá kellett jönnöm, hogy nekik erre egyszerűen szükségük van, az egész világuk összeomlana, ha nem így lenne. Annyit tudtam elérni, hogy kijelöltem a határokat, és már csak velem előzetesen egyeztetve "avatkoznak" be az életembe.

A másik, amikor a szülő egészséges szemlélettel rendelkezik, és engedi felnőni, leválni a gyerekét. Bár ilyenkor szerintem a fenti kérdés fel sem merül: automatikusan alakul ki. Én a gyerekemet kicsi kora óta arra nevelem, ösztönzöm, hogy vállaljon felelősséget a véleményéért, igényeiért, viselkedéséért, tetteiért - akár még velem szemben is. Ha képes meggyőzően érvelni, elfogadom a véleményét. Ha belátja a hibáit és tanul belőlük, mindig adok lehetőséget jóvátételre. Szerintem már most felnőttebb (gondolkodású), mint a legtöbb felnőtt korú ember.