Mennyiben járulnak hozzá a szülők a figyelmükkel vislekedésükkel, hogy a gyerekből később érzelmileg stabil, felelősségteljes felnőtt váljék?

Sokkal. Nagyon sokkal.

(szüleim le sem tojtak, kivételeztek öcsémmel, vertek... felelősségteljesnek az vagyok, de stabiltól messze állok)

naaagyon sokban

férjem pl.: második gyerek, akit lánynak szerettek volna. Valamiért az első szülött fiú volt a kedvenc és ezt nem látványosa de éreztették vele. Emiatt a férjem senkit se tud igazán közel engedni magához.

Nagyon.

Életem első 3 évében a szüleim nem velem voltak elfoglalva, hanem azzal, hogy egymással üvöltsenek, így támasz hiányában elég hamar önálló lettem, aminek most az az eredménye, hogy roppant nehezen nyílok meg másoknak érzelmi szinten (az 5 éves párkapcsolatomban sem sikerült még eddig teljesen), emellett nagyon nehezen viselem, ha bárki is tanácsot akar adni nekem, mert "majd én úgyis jobban tudom". Tudatosan apránként sikerül ezen változtatnom, de azért visszaköszönnek az első évek elég erőteljesen.

Ezt még megfejelték azzal, hogy utána túlkompenzáltak, kényeztettek, úgyhogy a hisztérikus személyiségemmel is évekig kellett küzdenem, mire képessé váltam normális konfliktuskezelésre.

De végeredményben ez vagyok én, mostanra szeretem magam, így őket sem hibáztatom, hiszen ha ezek nem történtek volna, nem kellett volna önfejlesztésre kényszerítenem magam, és nem lennék ilyen büszke sem arra, amit sikerült elérnem. :)

❁

Amennyiben egy gyerek a személyiségére szabottan figyelmet és törődést kap, akkor nagyon. Ennek része az is, hogy nem tiltással nevelünk, nem büntetéssel, hanem a pozitív viselkedést erősítjük meg.

A tiszta, őszinte közeg így tud kialakulni. Egyszerűen fogalmazva: a szülőnek az a dolga, hogy mindig, feltétel nélkül, letorkollás nélkül, büntetés nélkül ott álljon a gyerek mellett, és segítse, ha igényli, közben pedig hangoztassa, hogy bízik benne és meg tudja csinálni. Hagyni kell a gyerekeket megtapasztalni a világot, támogatással, hogy az önbizalmuk, a teljesítőképességük és a felelősségtudatuk kifejlődjék.

Ez persze, sokkal nehezebb és fárasztóbb, és több tudatosságot igényel, mint az "Azért nem, mert azt mondtam, "amíg az én kenyeremet eszed", "nem, mert én vagyok az apád", "csak", stb.

De ez a kulcs. Természetesen figyelve a gyerek egyéni igényeire. Nincs olyan, mint amit sokan hangoztatnak, hogy "ugyanúgy neveltem mindkettőt és mégis másak lettek". Ez ugyanis egy nevelési hiba. Nincs ugyanolyan nevelés, mert minden emberi lény más. A cél nem az azonos nevelés: a cél az azonos eredmény, amit különféle, egyénre szabott módszerekkel lehet elérni.