Akiknek kicsi korukban elváltak a szülei, hogyan alakult az életük? Boldog gyermekkoruk volt, vagy hiányzott a másik szülő?

Anyukám nevelt fel egyedül.

Nem véletlen volt így, sokkal jobb gyerekkorom volt, és sokkal boldogabb, mint amilyen lett volna, ha apámmal élünk. Szóval kimondottan örülök, hogy így alakult.

Sajnálatos, de az apám egy alkoholista alak, akit nem érdekel a felelősség, se semmilyen következmények. Se a munka. Csúfságos életet él most is. Örülök, hogy nem kellett egész eddigi életemben ezt látnom.

Apám alkesz volt, igy anya nevelt fel egyedül engem és a tesóm. Sokáig nem éreztem a hiányát, de az utóbbi hetekben rájöttem, hogy minden baklövésem a negatív apakomplexusom és a szeretethiányom miatt volt. Egyébként viszonylag korán 3 éves koromban mentek szét igy nem érzékeltem ebből semmit. Az se lett volna jobb ha együtt maradnak.

A gyermekkorom hát nem volt igazán boldog. Utólag belegondolva mintha nem is lett volna. Csak az életkorból kifolyólag érzékelem, hogy már nem gyerek vagyok hanem felnőtt pl.

Szia!

OFF: Nem tudhatom, hogy milyen indokból tetted fel ezt a kérdést, de hidd el, akármilyen rossz Apa nélkül, nem jobb az, amikor a szülők a gyerekek előtt bántják vagy "csak" nem szeretik egymást. Mindkét esetben nagyon rossz példát látnak és élnek át a gyerekek. Csak azért, hogy a gyereknek mindkét szülője ott legyen, nem szabad mindent eltűrnie egyik félnek sem. Szerintem.

ON: Anyukám és Apukám már azelőtt elváltak, hogy megszülettem volna. Külön országokban éltek és egyikük sem volt hajlandó elköltözni onnan. Apukám (nem -csak- saját hibájából) 4 éves koromban látogatott meg először, nagyon örült nekem, nagyon akart szeretni engem, de nekem egy idegen volt és megijedtem a nagy hangjától és gesztusaitól. Sokáig féltem tőle, hiszen ritkán láttam és mindig nagyon erőszakos volt, amit utólag megértek, mert már tudom, hogy csak fájt neki ez a helyzet és az, hogy látványosan nem szeretem őt. 15 éves korom körül kezdett megváltozni ez az egész, tehát időből bőven eltelt, mire Apának kezdtem hívni, felvettem neki a telefont, vártam, hogy jöjjön és sírtam mire elment. Anyukám barátait (nevelőapámnak talán közűlük csak egyet hívhatok, aki sajnos jó tíz évvel idősebb volt Anyukámnál, visszaeső alkoholista volt, meg is ütötte őt és sokszor hülye gyereknek nevezte, de ettől függetlenül, ha lehet ilyet mondani, jó ember volt, humoros, jóképű, dolgoskezű férfi, pilóta, akivel csomó olyan élményt szerezhetett Anya, amiket később másokkal nem) mind utáltam, egytől egyik szerencsétlen lúzerek voltak, gyerekes, éretlen, semmirekellő férfiak, akik csak kiszolgáltatták magukat. Most 25 éves vagyok, Anyámra rátalált a szerelem, nagyon boldog, a vőlegénye egy végtelenül rendes és klassz ember, akit mindenki szeret, nem véletlenül. Apám pedig nagyon hiányzik, még mindig nem beszélem elég jól a nyelvét ahhoz, hogy mindent elmondhassak neki, sokszor eszembe jut, hogy soha nem tudott mellettem lenni és, hogy mennyire fáj ez nap, mint nap, mint nap. Szeretném, ha egy közeli városban lakna, nem pedig 2000 kilóméterre tőlem és az életemtől. Ha egyet kívánhatnék közelebb hoznám magamhoz, életem elejétől, de jelenleg nem cserélném el arra, azt, hogy vele lehessek, arra, hogy Anyukám a jelenlegi párjával legyen, és ne ismerjem őt, és ne hívhassam őt fel bármikor, és a gyermekem ne őt hívja (egyik) nagypapájának.