Vannak itt olyanok, akiket nem szeret az anyja? Hogyan dolgozzátok fel? 22/L

Nekem is hosszú időbe telt. Pl már ovis koromban is ellökött puszikor, hogy mit akarok tőle. Általános iskola alsó osztályban a rossz viselkedéssel - pocsék jegyekkel próbáltam valami érzelmet kicsikarni belőle, semmi. Felső osztályban osztályelső voltam, országos versenyekre jártam, minden házimunkát én végeztem, minden szeszélyének ugrottam (pl hajnali 1-kor kirángatott az ágyból, hogy ő palacsintát akar enni, menjek vásárolni az 1 órára lévő szupermarketbe és süssek). Semmi.

Meggyőződésem volt, hogy az én hibám minden, mások imádják a szüleiket és fordítva, enyém még az osztály anyák-napjára se jött el azzal soha, hogy "ki a sz..rt érdekel?!"

Az első törés akkor jött el, mikor az új pasija elkezdett molesztálni, neki meg annyi volt a reakciója a sikoltozásomra és könyörgésemre, hogy felhangosította a tévét. Majd jött a gyűlölet iránta. Minek küzdjek valaki szeretetéért, megbecsüléséért, amikor neki semmi se jó és odalök a legújabb f---szijának? Minek? Az ilyen mocsadékokat kéne addig verni, míg sikoltozik, aki hagyja hogy a 10 éves lányát molesztálják, szétverjék! Majdnem öngyilkos lettem.

Majd jött a közöny: nem küzdök érte, nem éri meg. Egyszerűen nem szeretném, ha ilyen hatása lenne az életemre, hányingerem volt a saját gyűlöletemtől, belefásultam. Megszakítottam minden kapcsolatot. Néha pitizik a pénzért azzal a sírással, hogy ő felnevelt... Aha, jó neki. Nem érdekel. Néha, amikor mással beszélek és mesélik milyen jó a kapcsolatuk a szülőkkel, akkor csak szomorúan konstatálom, hogy sajnos én ezt nem tapasztalhattam meg, de örülök, hogy a másik igen.

Én 30 elmúltam, de még mindig megvisel.

Pedig engem nem vert, csak legtöbbször nem törődött velem, meg kiskoromban állandóan beszólogatott, mert bénának tartott, amiért félénk gyerek voltam (hm, vajon miért? hát pont mert nem kaptam szeretetet és biztonság érzetet)

Szinte soha nem ölelt, puszilt, simogatott.

Egyébként engem nem tervezett, csak besikerültem neki, és keresztbe törtem a tanulmányait, szóval már a kezdet sem volt jó.

Felnőtt koromban a szemembe is mondta, hogy fárasztottam, meg nem tudott velem mit kezdeni, csak terhére voltam.

Szar érzés, mikor ezt így a képébe mondja az embernek a saját anyja, főleg hogy ezt úgy teszi, mintha azt közölné, hogy ő mondjuk nem szereti a krumplisalátát.

Felnőtt koromban ő jobban elkezdett nyitni felém, mert végre úgy érezte, hasznos leszek, és meg tud velem beszélni dolgokat. Először örültem, és azt hittem, jó barátok leszünk. De csalódottan kellett látnom, hogy ez részéről azt jelentette, hogy ő rám zúdítja minden mondanivalóját, de amit meg én mondok, azt meg se hallja. És ha nem azt reagáltam a mondandójára, amit ő elvárt, akkor hosszú időkre besértődött és eltűnt.

Azért még szoktunk beszélni, de elég ritkán.

Úgy látom rajta, hogy ő nem fogja fel, hogy milyen érzéketlen volt és van. De egyébként nem csak velem ilyen érzelemszegény, az egész környezetét elmarta maga mellől. Nem maradtak barátai, a testvérei se beszélnek vele,csak a jelenlegi férje, aki egyben a barátja is.

Próbálom ezzel vigasztalni magam, hogy anyám mást sem tud szeretni, de attól még fáj. A férjemtől sok szeretetet kapok, ami sokat segített, gyógyított a lelkemen, de érzem, hogy nem pótolja teljesen azt, amit nem kaptam meg gyerekkoromban.

De ez mind semmi egy csomó más anyához képest. 4-es, ez nagyon durva! Meg a kérdező anyja is! Én ilyenkor még összeteszem a két kezem, hogy az enyém legalább nem vert. Meg nekem is volt nevelőapám, de az szerencsére nem molesztált.

Remélem, mindketten sok szeretetet fogtok kapni majd másoktól, és az segít kicsit tompítani a sebet. Küldök egy virtuális ölelést.

32 éves vagyok, anyám már 12 éve meghalt, de a mai napig nem tudok neki megbocsájtani. Nem egyszer vágta a nővérem és az én fejemhez, hogy tönkre tettük az életét azzal, hogy megszülettünk. Ez csak a jéghegy csúcsa, de a mai napig hallom a fejemben. Fizikailag nem bántalmazott minket, de lelkileg nagyon is. Féltékeny volt ránk tini korunkban, hogy szépek vagyunk, míg felette elmúlt az idő, emiatt ott ásta alá az önbizalmunkat, ahol csak tudta. Állandóan mondta, hogy csúnyák vagyunk, kövérek ( nem volt alapja ),semmiben nem vagyunk jók. Nem hogy nem támogatott minket semmiben, de azonnal letörte a lelkesedésünket is bármi iránt, és szapult minket. Eredmény? Anorexia nővéremnél, bulimia nálam. Már rendben vagyunk, de a mai napig hajlamosak vagyunk a testképzavarra, és hatalmas adag önbizalom hiányunk, megfelelési kényszerünk van mindenben. A nővéremben olyan szinten csapódott le a "rossz anya kép", pontosabban, hogy az anyaság rossz, hogy 6 évig küzdöttek a férjével babáért, mire rájött, hogy pszichológusnál kell keresnie a megoldást. Ott elmélyültek a múltban, megélte és átértékelte a félelmeit, megbocsájtott a halott anyánknak, és rá pár hónapra végre teherbe esett.

Tudom, vannak ennél rosszabb sztorik, de számunkra iszonyú volt, hogy pont az édesanyánk okozott életre szóló gátlásokat, szorongást.

Emellett alkoholista volt és gyógyszerfüggő, depressziós. Ezeket is ránk kente, ilyenkor mondta, hogy miattunk van, mert elcsesztük az életét.

Úgy dolgoztam fel, hogy eltávolítottam az életemből, elértem a teljes érzelmi közönyt felé, nem tudok rá anyaként vagy akár emberként tekinteni azok után, amiket művelt velem gyerekkoromban. Nem tudom szeretni sem, nem érdemli meg, leszarom, hogy vérrokon.

Volt itt már egy hasonló kérdés, a 4.válasz az enyém.

https://www.gyakorikerdesek.hu/csaladi-kapcsolatok__szulo-gy..

Ha egyedül nem megy, szerintem keress meg egy pszichológust, segíthet.