Felnőttek! Van olyan dolog, amit nem bocsátottatok meg a szüleiteknek és nem is fogjátok?

Nem. Ilyen nálunk nem volt.

Most felnőttként viszont van egy dolog, amit apának soha nem fogok megbocsátani:

anya most februárban meghalt és szeretne egy nőt, hogy ne legyen egyedül. Nem társat akar, csak egy beszélgető cselédet.

Apa 57 éves. Mindig úgy hittem, hogy más nőre se tud nézni, csak anyára.

Anya 12 évig volt daganatos beteg.

Hogy 18 éves koromtól, mikor összeköltözött a mostohaanyámmal, megszűntem számára létezni.

Ennek tíz éve, azóta kb. félévente egyszer keres, vagy még ritkábban - én meg beleuntam, hogy havonta hiába akarok vele találkozni, mert "dolga van".

Micsoda gondok utolsó.

Nekem egy agresszív, alkoholista volt az apám. Kezdjem, hogy úgy megvert, hogy eltört az orrom, fél süket lettem. Hogy tönkretette a gyerekkoromat, mert állandóan azt hajtogatta, hogy én milyen bolond vagyok, bezárat engem, agyonver, hogy a mentő visz el. Lehettem akármenbyire kedves, kitűnő tanuló. Meg állandóan azzal gyanúsított, hogy drogozom, meg lejàratott más előtt, mikor előadta azt. Szószerint kikészített. Meg gyógyszereket kevert az italomba stb., mert megpróbáltam vele szembeszállni, hogy elkábítson.

Azt meg magamnak nem, hogy ezt művelte egy 16 éves lánnyal. Én meg nem megléptem tőle, amint betöltöttem a 18-at. Ezért a történelem megismételte önmagát. Csak annyi különbséggel, hogy akkor hallgattam, most meg megpróbáltam segítséget kérni, de csak a sajnálomig jutott mindenki...

Anynak meg azt, hogy végignézte, hogy mit művelt velem ez az állat.

Én csak azt várom, hogy öregkorára rám szoruljon. Majd a pofájába ordítgatom, hogy mész az elmegyógyintézetbe...

Annyira bírom, hogy valaki ilyen patranáson, telefonon nyavalyog... Örülj neki, hogy ez a legnagyobb gondod!!!

Igazából nem gyötörnek már ezek a dolgok, nem neheztelek rájuk, de azért elfelejteni sosem fogom őket.

Mikor a szüleim elváltak, apám pár utcával arrébb költözött, mégsem látogatott soha, nem érdeklődött felőlem, letagadta, hogy létezem. Semmi lelki és anyagi támogatást nem kaptam tőle.

Anyám az egész gyerekkoromat végigüvöltötte velem. Mindenért ordított velem és lelki terrorban tartott. Folyamatosan zsarolt, hiába voltam színötös tanuló és csináltam meg magamtól otthon mindig mindent, neki elég volt egy nézés, ami nem tetszett, ordított. Mások előtt is ordított, megalázott, megtépett, a barátaim előtt akkora pofont adott, hogy beleszédültem, csak mert 2 percet késtem otthonról.

Az iskolába egyetlen egyszer nem ment el szülőire vagy fogadóórára, mert olyan szinten szart a fejemre. 18 évesen leléptem, önerőből megcsináltam az egyetemet, most szerencsére jó munkám van, jó életet építettem fel magamnak.

Most a lelki zsarolás van a részéről, hogy önző, szívtelen kis dög vagyok, mert nem látogatom minden második héten, csak kb. kéthavonta egyszer.

Nekem felnőttként jutott a fájdalmas felismerés, hogy az anyám egy kényszeresen gyógyszerfüggő, betegesen hazudozó ember.

Többször megbocsájtottam neki, de annyiszor eljátszotta a bizalmamat, hogy már több, mint 10 éve nem kerestem. Ő engem igen, de nem akarok tudni a zűrzavaros ügyeiről és életéről.

Nehéz dolog ez, mert azért csak felnevelt, de egyszerűen nem hajlandó változni. Képes volt a lakását is elkótyavetyélni, most meg nekem sírt, hogy lehet hajléktalan lesz. (Nem indított alappal engem az életben, albérletben élek a testvéremmel, immár több, mint 40 évesen) Szegénységben éltünk, így nem volt módja elindítani az életben, ebben nem is hibáztatom, de, ha segíteni nem tud, legalább ne hátráltasson.

Apám megint más tészta, vele nem is találkoztam vagy 35 éve, mivel az új családjának az volt a feltétele, hogy a gyerekeivel nem találkozhat, az ilyen jellemet nem is tudom kommentálni.

Ennyit a szüleimről, én nem hiszem, hogy ebben az életben meg tudok bocsájtani nekik.