Miért baj az, ha valaki a szüleivel él együtt és oda szül?

Én azért, mert mi otthon megbeszéltük, hogy nem menne úgy az együtt élés mint régen, mert felnőttem, nekem is vannak dolgaim, szokásaim... szüleimnek is vannak berögzött szokásaik, amikbe ha bele szólok végem van... Meg hiába, hogy otthon vagyok, az ő házuk. Papíron nem az enyém, ha én otthon is érzem magam, nem úgy rendelkezhetek vele. Én külön útra akartam menni, s mivel én voltam a párom családjánál lakni (mert a párom viszont nem így gondolta mint én), volt szerencsém látni, hogy igazam volt. Otthon sosem leszel igazán felnőtt, s nekem mint a kívülálló nagyon rossz volt szembesülni minden nap ezzel, hogy az vagyok náluk. A párod sem biztos, hogy jól érezné magát úgy hidd el! Nem minden a spórolás sem! Ha tényleg rá szorulnak a szülők, vagy tényleg megfelel ez az életforma mindkettőtöknek akkor azt mondom jó, ha nektek jó nekem is! De én mégegyszer nem mennék vissza, s nem azért mert nem szeretem a szüleimet meg nem támogatnám ha úgy van, de nekem is fel kell építeni az életem, akarok házat stb s az mind pénz és sokat kell még nekünk is dolgozni, hogy odáig jussunk mint a szüleink. Hozzájuk sem mennék vissza soha, semmi szín alatt. Nálunk amúgy sem lenne lehetséges a teljesen külön szint, egy kis ház árából lehet meg lehetne csinálni de minek akkor már meg...

Én azt a szülőknél való lakást ítélem el, amikor pusztán lustaságból nem megy el otthonról valaki, mert van aki megfőz helyette pl, egyszóval élvezi a gyereklétet holott már felnőtt! Más esetben pedig van olyan szülő is, aki azért tartja otthon a gyereket (az albérleti árakra hivatkozva pl), hogy az majd rendelkezésre áll neki ha baja pénzügyileg... Van aki haza ad 50 ezreket, vagy többet (tudom, drágább ha albérletre adná +rezsi+kaja), de mellé nem lehet önálló! Nyilván ezen esetekben is van akinek megfelel, van akinek nem, az elköltözik.

De én amellett vagyok, hogy egészségesebb külön.

Igaz, még messze nem tartok a költözés-házasság-családalapítás résznél az életben (20 éves vagyok), de én sem tudom elképzelni, hogy a szüleimmel éljek "felnőttként" (értsd: egyetem után). Ennek az az oka, hogy ők képtelenek rám felnőttként tekinteni, nekik mindig az a kis hlyegyerek leszek, aki 8-10 évesen voltam. Ez így is van jól, szerintem ez normális dolog egy szülőnél, de elég nehezen viselném, ha még 30-40 évesen is mondanák nekem, hogy "gyere vacsorázni", "csukd be az ablakod, nehogy megfázz" és társai... Felnőttként szeretnék tényleg felnőtt módra élni, önállóan élni az életem, egyedül beosztani az időm, vállalni a tetteimért a felelősséget. Ezt soha nem tudnám megvalósítani, ha a szüleimmel élnék.

A másik dolog, hogy szörnyen kényelmetlennek érezném, hogy minden nap körülöttünk zsonganak az én vagy a párom szülei. Nem szoktam és a jövőben sem szeretném az életem minden pici részletét megosztani a szüleimmel, ha velük laknék, kényelmetlen és kínos lenne mondjuk egy barátot vagy férfit áthívni magamhoz, mert egyből találkozna velük és nagy családi eseményt rendeznének a dologból, amikor lehet, hogy ha külön élnék, nem is tudnák a szüleim, hogy egyáltalán van valakim ameddig nem komoly a dolog.

Ennek ellenére nem tartom kizártnak, hogy ha a sors úgy hozza, visszaköltözzek a szüleimhez (vagy legalább a közelükben lakjak), ha idősek és ápolásra van szükségük.

Nem nézem le, de tudod, senki nem akar anyósékhoz költözni, mert 99% KONFLIKTUS van belőle.

Más értékrend, anyós-após beleugat ebbe-abba, a gyerek őrlődik köztük meg a házastársa között, aztán ebből lesz az, hogy előbb-utóbb jól összevesznek, vagy a másik fél besokall és elválik.

NEM egészséges a szülőkkel élni, akárki akármit mond.

Nagyon kevés ember követi az "élni és élni hagyni"-elvet, sokkal inkább belepfázik a másik dolgába.

Én nem nézek le senkit amiatt, ha a szülei házában marad felnőttként is.

Egyszerűen én nem tudom ezt elképzelni, van igényem arra, hogy külön legyek. Ha szombat este 11-kor sütit akarok sütni, akkor ki tudjak menni a konyhába és meg tudjam sütni. Ha a mosatlant ott hagyom és majd holnap rakom el, akkor azt csináljam.

Hogyha a szüleimmel élnék együtt,akkor ezek teljesen lehetetlenek lennének. Jönnének ki 11-kor a konyhába, hogy mit csinálok, miért nem alszok még? A mosatlan meg nem várna meg, mert elmosnák ők és valószínű szólnának is miatta, hogy elrakhattam volna.

De ez csak egy hétköznapi példa. Felhozhatnám azt is, hogy ha reggel egy szál fehérneműben megyek ki a mosdóba,akkor ki tudjak menni, ne kelljen felöltözni, mert velük lakok.

Vagy ha a párommal veszekedünk,akkor ne legyenek a fültanúi a szüleim, mert együtt lakunk velük.

Sok érv szól nekem amellett, hogy felnőttként ne éljek velük.

Nyilván ha már ápolásra szorulnak,akkor más a helyzet.

A másik dolog,hogy a legtöbben nem emeletes kertes házban laknak, hanem egy kisebb házban vagy egy panellakásban. Ott már még zavaróbb,hogyha több generáció lakik együtt.

Szülők adják el a házat, vegyenek kisebbet, többit tegyék félre otthonra.

Nem lenézik, csak általában azért maradnak otthon, mert munkájuk nincs, pénzük semmi, de gyerek az kell gyorsan.

Én sem tudnék sem az én, sem a párom szüleivel együtt élni. Szerencsére a férjemmel ebben teljes az egyetértés. Az ő szüleinek például botrányos stílusa van, az apja alkoholista, az anyja pedig megrögzött hazudozó. Valamint olyannyira nem kompatibilisek a nevelési elveinkkel hogy havi pár alkalommal se szivesen visszük oda a gyereket. Ha velük együtt kellene élnünk ott kő kövön nem maradna és amikor telket vettünk építkezni a legfontosabb kritériumunk volt hogy minél messzebb tőlük. Ők a rátelepedős, mindent jobban tudós stílusú emberek.

Az én szüleimmel pedig nagyon jó a kapcsolatunk, hozzájuk bármikor nagyon szivesen megyünk (a párom is!), de teljesen más ritmusban élünk. Mi pörgünk, sokat dolgozunk, sokat megyünk, és van egy nagyon aktív 3 évesünk. Ők pedig már nyugisak, ami teljesen jól is van így, de szerintem ha együtt élnénk ez a két totál más életstílus okozna gondot. És sem a párom sem én nem szeretnénk hogy megromoljon a velük való kapcsolatunk. A lányunk is imádja őket, sokszor ő kéri hogy aludhasson a mamáéknál, és mivel a nagyszülei, kényeztetik, de teljesen kompatibilisek a mi nevelési elveinkkel. Például ha szólok anyueknak hogy mennyi édességet adhatnak neki ők azt teljes mértékben betartják, és azt is hogy én fő étkezés előtt 1.5 órával már nem adok semmiféle nasit a lányomnak, akkor tudom hogy ők sem fognak neki adni már. Ellenben a férjem szülei hiába szólok nyomják a gyerekünk kezébe a csokit, chipset, nyalókát, kekszet stb... És ha együtt laknánk ebből óriási veszekedések lennének, mert a gyerek hajlamos rossz evőnek lenni, nem ha még tömik is, és már nagyon sokszor a fejünkhöz lett vágva hogy mi nem akarunk jót a gyereknek, túl szigorúak vagyunk.

Mi úgy érezzük kell a távolság mindkettőnk szüleitől.