Mit csinálnátok a nyugdíjas anyukátokkal, aki nem talál elfoglaltságot, mert mindenkiben és mindenben hibát lát, és ezért nem akar már élni sem?

"Azok negyedannyit nem foglalkoztak vele, mint a mi családunk."

Nálunk is ugyanez ment apai nagyszülőktől. Gyakorlatilag egy utcával arrébb laktak tőlünk, így mi voltunk a "segítők". Az egész rokonság természetesnek vette, hogy mi járjunk át hozzájuk, ápoljuk, gondozzuk, szórakoztassuk őket. Mikor nagypapám egyedül maradt akkor végleg elhagyta magát, és mindent nekünk kellett intézni. Persze akkor is mindig a többi rokon volt a szent, pedig havi egyszer ha oda tolták a képüket.

Apám alapból otthon lévő alkoholista volt, anyám meg öcsém jártak át a papához rendet tenni, intézni mindent. Képzelhetitek mennyire örültek neki, hogy hazaérnek, otthon vár a házimunka majd még egy háztartás a szomszédban.

Mióta papa is meghalt, azóta a házuk ott áll lepusztulva üresen. Persze a rokonság szépen elhordta az antik bútorokat, értékeket mint a keselyűk, azóta egyszer nem néztek ki rendet rakni, karbantartani. Pedig 10 percre vannak kocsival, nem a világ másik végén. Mi kaptuk meg a feladatot, hogy "hirdessük már meg". Persze a pénz fele azért kell nekik...

Amúgy jelenleg anyai nagymamám van hasonló "állapotban".

90+ éves, segítségre szorul, viszont ki is használja, sőt elvárja. Anyám jár hozzá, ápolja, de látom rajta hogy szó szerint kikészíti a feladat. A nagyim sajnos igazi "mérgező" ember a folyamatos panaszkodással, negatív hozzáállással. Én 1 órát nehezen bírok ki mellette.

Persze a többi gyereke az szarik rá. De ilyen esetekben én is elgondolkozom, hogy bármennyire szeretünk valakit, hol van a határ, amikor azt mondjuk, hogy a mi életünk az első?