Veszít valamit az életben, akinek nem volt szerető családja?

Példa képet. Család képet. Erkölcsi rendből egy részt. Esetleg más sérülést szenved. Ám a múlt nem változik. Ezért abban turkálni nem sokat ér, max megérted a helyzeted. De attól még nem lesz jobb.

Én szerencsére találtam egy párt, akinek jó a család képe és tőle tudok tanulni.

Kérdező, én így túl az 50-en azt gondolom, hogy veszít is, meg nyer is... utóbbit azzal, hogy nem függ egy szülői családtól semmilyen szempontból, se anyagilag, se érzelmileg, se gondolatilag.

Egyébként meg azt is gondolom, hogy az ember párja sokkal fontosabb személy az életben, mint a szülei... a párját ugyanis önmaga választja, és a párjával éli meg az élete hosszabb és jelentősebb életszakaszát, mellette és vele teljesedik ki - szerencsés esetben.

Igen eleg sokat. En 46 vagyok és fura de a kor haladtával érzem egyre jobban. Pontosabban azt, hogy mit lehetett volna másképp.

Tudom a többség azt mondja 18 éves kor után már csak az egyén felelőssége az élete, de a mintákat soha többé nem tudja kitörölni és a hiany illetve a fájdalom érzése is megmarad.

Alapvetően sokkal rosszabbul társat, esetleg bántalmazót keres, mert ahhoz szocializalodott 18 éven át. Próbal szeretet kicsiholni a partnertől, megfelelni, és észre sem veszi hogy azért van vele a másik mert ezerrel mindent megtesz érte csak hogy szeresse...és nem önmagáért szereti.

Én hiába ismertem fel csomó mindent még igy se biztos hogy teljesen jól tudom csinalni egy-egy esetben. 18 év beég az " ember agyába".

"Tudom a többség azt mondja 18 éves kor után már csak az egyén felelőssége az élete, de a mintákat soha többé nem tudja kitörölni és a hiany illetve a fájdalom érzése is megmarad."

Én is így érzem.

A vicc az, hogy nemrég anyámmal való beszélgetés közben előjött, hogy nem igazán vannak barátaim, nem tudok normális kapcsolatokat kiépíteni, illetve folyamatosan önmarcangoló, önbizalom romboló vagyok. Törekszem például a maximalizmusra, és a legkisebb hibát, negatív véleményt is úgy túlzott szigorral veszem.

Amikor ennek okaként az alkoholista apámat említettem meg, és hogy nem feltétlenül tett jót 18-25 éven át azt sulykolta belém, hogy mekkora szar vagyok, akkor anyám szinte rám förmedt, hogy "te már rég elköltöztél" "azóta túltehetted volna magad".

Illetve azt hozta fel, hogy "te mindig is ilyen voltál". Sajnos ezzel sem igazán segített tovább lépni.

Mert apám alkoholizmusa, így több évvel a halála után is tabu téma. És sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy én vagyok a defektes, mint vállalni azt, hogy elszarták az életemet.

Én amúgy a "családi képet" a munkatársaim által próbálom felépíteni. Látom az ő problémáikat is, de azt is látom, hogy minden amit tesznek azt a gyerekükért teszik, azért hogy a jövőjük biztosítva legyen.

De még így 30 évesen is leginkább úgy érzem magam, mint aki csak külső szemlélő a világban aki nem tartozik sehova. ÉS már eljutottam arra a nyugalmi állapotra, hogy nem is érzem a kötődési vágyat.

Illetve igyekszem nem a múltban merengeni, hanem mindig a jelennek élni és a jövőbe nézni. Nem is hosszú távra, hanem csak mindig egy kicsit előre, előre tervezni, előre látni. Időnként meg csak simán spontánnak jó lenni és belevetni magam újdonságokba.

Illetve amit még látok:

Van több ismerősöm akibe végtelen önbizalmat neveltek. És sokkal jobban boldogulnak az életben, pedig se nem szebbek, se nem okosabbak mint én. Mégis sokkal nyitottabbak, talpraesettebbek.

Egyikük például külföldi konferenciákon előadó, mellette sikeres vállalkozó. Az ő előadását választották meg az egyik konferencia legjobbjának. Jó előadó, kifejezetten tanulta, képezte magát erre amellett, hogy az önbizalma is megvan mellé.

Én meg mivel mindig megkaptam, hogy semmirekellő, ronda, szar vagyok így sosem tudtam társaságban vagy előadáson teljesíteni. Soha nem tudtam nem is szerettem előadni. De még egy sima sztorit sem tudok elmesélni. És hiába próbálkozom például egy társaságban érvényesülni, egyszerűen nem sikerül, amivel csak erősödik bennem a felépített "szar vagy" érzés.