A Covid miatt muszáj otthon lennem; a testvéremmel képtelenség együtt élni, mit tegyek?

25 éves nő vagyok. Most a Covid miatt kénytelen vagyok otthon maradni.

A testvérem 36 éves, mentálisan beteg, néha erőszakos(nem velünk, de volt, hogy szétverte az ajtót, káromkodik egyfolytában).

Nos, dolgozik minden nap, 5-6 között kel. A szobája az enyémmel szemben, és minden nap trappol a lépcsőn, rohan, nyitva az ajtaja kora reggel, csörömpöl. Folyton nyögdös, ha iszik, eszik, nyammog, cuppog, de ne úgy képzeljétek el, hogy finoman, hanem jó hangosan.

Szóltam neki, hogy halkabban mert aludnék, és ott nyafogott.

Apukám minden nap veszi neki a nyalánkságot, a tenyerén hordozza. Én mosogatok utána. A kertbe mezítláb megy ki, aztán úgy jön be a házba, megy fel a szobájába. A szobájából testszag árad, hiába fürdik, és ugye a folyosóra meg az én szobámra szellőzteti az egészet. Van, hogy a wc-t nem húzza le, és pisi szag van a házban.

Régen folyton lesett engem, ajtóból, stb. de erről leszokott. Idegenekkel nem beszél, és mondta a munkahelyének is, hogy amíg lehet otthonról akar dolgozni.

Régen nem volt ilyen, de történhetett valami, és totál bolond lett. Dokiról, semmiről nem akar hallani.

Én viszont már minden egyes nap bőgök. Nem bírom tovább. Elmenni nem tudok, és dolgozni sem, mert Apám veszélyeztetett, szóval nem akarom haza hozni a vírust. Jelenleg mesterszakos vagyok, és amint találok valami online melót, azt fogom csinálni (keresek, csak most nehéz ebben a helyzetben, online tudok tanítani, de abból nem sok lóvé jön össze).

Szóval úgy érzem börtönben vagyok és nincs kiút. Semmi. Minden nap úgy kelek fel, hogy amint hallom a testvéremet, elfog a bőgés, és már délelőtt sírok. Hogy bírjam ki, amíg vége ennek az egésznek? Járok pszichológushoz is. Tényleg minden nap bőgök. Úgy érzem, nem bírom, megbolondulok. Apám úgy van vele, hogy elfogadta, hogy a gyereke mentális beteg és bár 66 éves, mindent megtesz amit a tesóm kér. MINDENT. Apával erről nem lehet beszélni, szóval ez kilőve.