Felnőtt "legkisebbek"! Benneteket is gyerekként kezelnek?
A családban én voltam a legkisebb, de már elmúltam 24, és még mindig úgy kezelnek, mint 5 éves koromban. Ha mondok valamit, bármit, a mondat közepén belevágnak és elkezdenek beszélgetni a fejem fölött, mint a felnőttek egy gőgicsélő kisgyerek mellett.
Soha nem adnak a véleményemre, mintha nem is tudnám mit beszélek.
Sokszor úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék, és úgy, mintha nem lennék képes semmit megcsinálni egyedül.
A barátaim, ismerőseim, csoporttársaim elég értelmesnek tartanak, kikérik a véleményem, mély beszélgetéseink vannak, de ha hazamegyek, a családom idiótának néz. Ez elég lehangoló.
Mással is van ilyen?
válasza:Szinte szóról szóra így van nálunk is! Én 22 vagyok, és a testvéreim mind inkább 40 felé közelítenek. A szüleimmel meg az egyikkel nagyon jól elvagyok amikor kettesben vagyunk. De a másik két testvérem, vagy ha többen vagyunk együtt a családból, egyszerűen nem hallanak meg. Komolyan mondom, beszélek hozzájuk és mintha ott sem lennék. Mindent ötvenszer meg kell ismételni. Nagyon megalázó. Ha szembesítem őket, nem ismerik be.
Előttem nem szoktak rólam beszélni, ők inkább a hátam mögött súgnak össze nagy aggódással amivel azt érik el, hogy szinte már betegnek érzem magam.
Ha bármi van, összezárnak egymással ellenem, akkor is ha kettesben még velem értettek egyet. Persze fordítva ez nem esik meg.
Vagy ott vannak az olyan esetek, hogy:
-Jaj xy, hoztam neked egy ruhát mert tudom, hogy x szín a kedvenced!
-Ő, bocsi, de az 12 éve volt.
-Jaj hát te úgyis minden nap mást szeretsz!
-Ő, igazából 8 éves y a kedvenc színem...
Szóval úgy kezelnek mintha valami kis tini lennék aki minden nap másik popsztárba szerelmes, pedig még tinikoromban sem voltam ilyen. A kortársaim szerint túl komoly vagyok. Hát milyen is lennék amikor felnőttek között éltem mindig is?
Anyám naponta veszekszik velem, hogy mossak kezet, meg öltözzek fel, ne öltözzek fel (nyáron), igyak vizet, vegyek zoknit, nehogy elfelejtsek enni adni az állataimnak (wtf, már vagy 1 éve megvannak)... 22 évesen... Nem is tudom, hogy éltem túl az életet eddig.
Ezzel aztán el is értek, hogy nem szeretek velük lenni, ilyen magának való típussá váltam.
válasza:
válasza: válasza: válasza:Próbálj meg kicsit önállósodni,akkor lehet esélyed más bánásmódra. Ha dolgozol,akkor kezdj el pénzt gyűjteni a függetlenedésre,ha nem,akkor pedig keress állást.
Engem is mindig gyerekként kezeltek,még 29 évesen is, de legalább már nem laktam otthon és így kevésbé tudtak alázni.
válasza:Nem akarok senkit elkeseríteni, de 35 éves vagyok, és dettó ez van.
Apám a csúcs. Ritkán kb 2 havonta látjuk, elég messze élünk tőle. Ebénél szóltam, hogy ne adjanak a 2,5 éves kislányunknak valamit enni, mert nem szereti csak szétturkálja. Erre apám megkérdezte, hogy én azt honnan tudom, hogy a kicsi azt nem szereti. Pl mert má próbáltam és én vagyok az anyja. Fel sem fogta, hogy mit mondok.
Ez nem múlik el, mindig így volt és lesz is. Már nem érdekel.
#2 Sajnálom, hogy így van, de legalább megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül. :)
Én is érzem úgy, hogy nem szeretek velük lenni. Meg hogy nem ismernek, tekintve, hogy sosem beszélgetnek velem, és az utolsó infójuk is kb. 15 évvel ezelőtti.
#4 Ja igen, az is. :)
#5 Belegondolva, a tiéd se sokkal jobb helyzet.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!