Tényleg gonosz vagyok? Tényleg én vagyok a rossz?

Huszonéves fiatal vagyok, még a szüleimmel élek. Van egy húgom, aki középiskola után egyből teherbe esett, sajnos a szüleim nyakára vállalva a gyereket (sőt a párját is). Nekem mindig is elég hűvös volt a kapcsolatom mindannyiukkal, sem a szüleimmel, sem a húgommal nem jöttem ki soha, ez miatt elég rossz gyerekkorom is volt. Radásul anyám valamiért mindig is a húgommal kivételezett, ezt nem is tagadva. Mindig is éreztem, hogy ő a kedvenc gyerek, pedig mindig is ő volt a problémás, a család szégyene (nagyon durva ügyei voltak).

Most, hogy terhes, nagyon zavar, hogy mindenki rá kiváncsi, még az én anyósjelöltemék meg a munkatársaim, a keresztszüleim is folyton csak róla akarnak beszélni, én pedig már a falra tudnék mászni attól, hogy mindenki róla kérdezget. A szüleim is csak vele foglalkoznak, mi a párommal most kezdenénk el a nagybetűs életet, én most kezdtem dolgozni, de ez senkit nem érdekel, csak a húgom meg a gyereke. Anyám már azt is tudtomra adta, hogy ha elköltöznék a házukból, akkor az én szobám a gyereké lehetne és így a húgoméknak jobb lenne.

Mivel mindig is utáltuk egymást a húgommal, úgy érzem, soha nem fogom azt a gyereket sem szeretni. Nem akarom, hogy az ő gyereke az enyémnek unokatestvére legyen, hogy együtt játszanak, hogy az ő gyereke majd úgy terrorizálja az enyémet, mint annak idején ő engem. Mindig arra gondolok, hogy az ő gyereke az első unoka anyáméknál, és mindenhol láttam, hogy mindig az első unoka a kedvenc. Sokszor eszembe jut, hogy én velem sosem fog ennyit foglalkozni anyám, ha terhes leszek, az én gyerekemnek nem fog ennyi mindent venni és nem fogja érdekelni sem, ahogy én sem érdeklem. Eszembe jut az is, hogy a gyerek anyja egy elzüllött kis ..., egy romlott tini, az apja meg egy tanulatlan, részeges szerencsétlen, aki anyósék számlájára odacsinálta a gyereket. Milyen ember lehetne így a gyerekből? Milyen értékeket tanul tőlük? És én hogy fogom majd az én gyerekemnek beadagolni azt, hogy miért a másikat szereti jobban a nagyanyja? Ezek azért felmerülő kérdések bennem, mert pár éven belül mi is gyereket szeretnénk a párommal. Már olyanok jutnak eszembe, hogy anyám fiú unokát akart, és a húgomé lány lesz, akkor nekem fiút kellene szülnöm, talán akkor szeretnék, meg ilyenek.

Néha úgy érzem, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, hogy fogom egy olyan gyerek sírását elviselni a szomszéd szobában, akit ki nem állhatok, hogy fogok tudni vele viselkedni, mikor látom, hogy olyan, mint az anyja, hogy fogom nem utálni, hiába nem tehet egyelőre semmiről. Szerintetek tényleg bennem van a hiba? Hogy változtassak akkor ezen? Hogy ne érezzem azt a gyerek iránt, hogy legszívesebben megfojtanám, hiába értatlan?