Panelban lakunk és osztozkodnunk kell a hugommal a szobán, és kezd kiborítani, idegesít, nincsen egy szabad percem sem. Mit csináljak?

Örülj, hogy van testvéred, sok ember soha nem tapasztalhatja meg ezt :(

Egyébként az ő érzéseiről mit tudunk? nem lehet, hogy ő is hasonlóképp érez irántad? vagy lehet, hogy felnéz rád, csodál és ezért lesi minden percedet?

úgy látom itt mindenki észlény, azért szorítják őket össze, mert nincs több szoba!

köszi a lepontot, majd rájössz eccer, hogy milyen jó, ha van az embernek caládja, meg tesvére, már ha van mivel rájönni

5: Én nem pontoztalak le, de ez tényleg nem volt egy konstruktív komment részedről.

A kérdező a testvérével való összezárás problémájára keres megoldást, te meg a képébe vágod, hogy örüljön, hogy van testvére. Ezzel semmit nem segítesz, hanem bagatellizálsz és okoskodni próbálsz teljesen fölöslegesen.

Kb. mintha tanácsot kérnél azzal kapcsolatban, hogy zaklatnak a suliban és azt a választ kapnád, hogy örülj, hogy járhatsz iskolába.

Kérdező: én is térelválasztót javasolnék, azzal meg lehet oldani, hogy valamennyire kettéosszátok a szobát.

Én is így nőttem fel. Pokol volt. A testvérem igazi éjjeli bagoly, nappal meg alszik. Házimunka, azt úgy nem, viszont elképesztően kupis. Simán megcsinálta, hogy mikor már mozdulni sem lehetett a holmijától, akkor befeküdt az én ágyamba, többnapos átizzadt utcai ruhában (a tisztálkodás sem volt az erőssége). Sose felejtem el, amikor Lyme-kóros voltam (tudjátok, ez többek között lázzal és iszonyatos fejfájással jár), több nap után nagy sokára végre sikerült valahogy elaludnom éjszaka, erre felkelt, villanyt kapcsolt és zenét hallgatott, hangosan persze. Aztán még le se járt a CD, már indította is el újra. Meg ugye mindig nappal aludt, és volt, hogy konkrétan kizárt kulccsal a szobából, hogy én ott ne tudjak takarítani meg rendet rakni, mert az őt zavarja.

Anyánk reakciója? Mindig engem b****gatott, hogy én miért vagyok ilyen összeférhetetlen, hát ő úgy örült volna, ha lett volna testvére, én meg nem tudok meglenni a sajátommal. De megoldás a problémára, na, azt úgy nem.

Koleszban elég sok évet lehúztam (középsuli+egyetem), és azt tapasztaltam, hogy akinek van testvére otthon, főleg, ha több, és főleg, ha ő a legidősebb, sokkal nehezebben alkalmazkodik, épp azért, mert otthon se csinál egyebet, és a koleszban végre felszabadul, hogy na végre itt aztán nem ő fog alkalmazkodni. Míg az egykék, illetve azok, akiknek otthon is megvan a kellő életterük, simulékonyabbak voltak általában -- pont azért, mert bennük nem voltak ilyen feszültségek.

Nálunk is egyébként a megoldást csak az elköltözés hozta meg. Ennyi év után nem is csoda, hogy másra se vágytam, csak végre egyedül lehessek! Úgy voltam vele, hogy nekem még párkapcsolat se kell, csak alkalmazkodnom ne kelljen többet -- csináltam én már épp eleget! És ez a nyugalom megfizethetetlen!

Én is egy szobában voltam a nővéremmel. Mivel köztünk csak 2 év van, így elég sokszor verekedésbe fulladt a közös szoba élményünk. De a csúcs az volt amikor apám betette az amúgy sem nagy szobába a régi szoba bútort, hogy "nesze nektek, legyen hova pakolnotok"

Végül ez a bazi ronda szekrénysor oldotta meg a feszült helyzetet. A szekrénysorral feleztük el a szobát. Mondjuk nekem nem jutott fény, így állandóan lámpa égett, de a nővéremnek meg el kellett viselnie, hogy az ő térfelén tudok csak a "szobarészembe" menni. Megérte, mert menet közben 1-1 szagos illatfelhőt eleresztettem neki..:)

Persze ma már 20 évvel később csak röhögünk ezen, hogy mennyi gonosz tréfát csináltunk,hogy egymás idegeire menjünk..