Mi a fenét kezdjek a testvéremmel? Már nem bírom mellette.14L

Van egy bátyám, 20 éves. Borzalmas természete van szerintem, és egyszerűen már képtelen vagyok mellette meglenni. Kínszenvedés itthon lenni, mert mindig csak azt hajtogatja, hogy már megint ezt rontottad el, mindig mindent sz@rul csinálsz, nem gondolkodsz soha, nincs eszed, béna vagy, minek csinálsz te bármit is, ha úgy is csak rombolni tudsz, egy igazi hülye gyerek vagy stb. Ez megy már évek óta. Lassan 10 éve.. És én ezt nem bírom. Teljesen kikészít, már semmi önbizalmam nincs. A suliban is ezért kinevetnek, és a tanárok is állandóan mondogatják, hogy kezdjek ezzel az önbizalomhiánnyal valamit, mert már ők is nehezen viselik. Én próbálkozom tényleg, de nem könnyű, ha hazaérek és ez fogad. És mindig olyan hangnemben beszél velem, ami bánt. Kioktat, mintha egy 3 éves lennék, ráadásul utána még meg is vádol, hogy egy szemét kis pi** vagyok, miattam mennek tönkre a dolgok. Már mondtam anyáéknak is, de ők csak annyit mondanak, hogy nehéz természete van, hagyjam figyelmen kívül. De nem lehet!! Képtelenség. És semmi tiszteletet nem mutat irántam.. Hiába vagyok a kisebb, én is ember vagyok, nekem is kijár valamiféle tisztelet.. Pláne ha a testvéréről van szó. A szüleim szerint amúgy is javult a helyzet... Persze, mert anyámékkal már rendesebb, mint volt. De velem.. Maximum annyiban, hogy már nem üt, nem ver, és nem annyira aláz meg nyilvánosan. (Pl.rokonok előtt)

Mindig belém köt.. Múltkor is elkezdte, hogy miért így kötöm be a cipőfűzőm, így rasszista vagyok, és hogy lehetek ennyire szemét az emberekkel szemben stb. Ha nem adom neki az utolsó kocka csokit a táblából (aminek természetesen Ő ette meg a több mint felét) akkor irigy, önző szemét állat vagyok megint.. Nem tudok jól cselekedni. Mindig rossz vagyok. Ez nagyon bánt. És amikor nem piszkál, akkor meg olyan idiótaságokat kérdez mint pl.: Szerinted is? De ezt csak úgy random semmi előzmény nélkül, mert szerinte ez vicces. Ha nem válaszolok, akkor egy bunkó paraszt vagyok, aki mindig undok vele. Ha válaszolok, hogy igen/nem, tovább kérdezősködik, hogy miért. Erre azt mondom általában, hogy mert. Akkor kioktat, hogy hülye gyerek vagyok, ez nem indoklás és megint ugyanott tartunk. Irtózatosan érzem magam, elmegyek a szobámba sírok egy picit, visszamegyek és kezdődik minden elölről. Istenem 20 éves, annyira fárasztó ez.

Mindig ugráltat, hogy ezt csináljam meg neki, meg azt, és ha azt mondom nem, Ő is képes erre, kiakad, hogy én sz@rt se csinálok egy lusta disznó vagyok, és Ő egyetemre jár meg stb... Mellesleg az egyetemre járás neki egyenlő azzal, hogy bukdácsol meg a vizsgákon, anyáék meg jó nagy összegeket fizetnek.

Amikor viszonylag jól elvagyunk az is azt jelenti, hogy csak a külsőségeimet piszkálja. Görbe orr, nyuszi fogak, és még kancsal is vagyok picit... (Így születtem, de már megműtötték a szemem, szóval egyáltalán nem vészes, nem is mindenki veszi észre. Fogszabályzóm is van, és próbálok "jól kinézni", már amennyire tőlem telik, ennél többet nem nagyon tudok kihozni magamból, és nagyon rosszul esik, hogy mindig mondja, hogy mennyire csúnya vagyok.) Az a legbántóbb, amikor a nevetésemet figurázza ki. Miatta már nem is nagyon merek nevetni, és mindig takarom az arcom, amit már mások is észrevettek és szerintük elég "fura".

Nem tudom mit kezdjek vele. Ha próbálok kiállni magamért, csak kiforgatja a szavaimat, és elhiteti velem, hogy egy szemét zsarnok vagyok, aki még beszélni sem tud. Anyáék nem segítenek, és én egyszerűen nem bírok ki mellette még 4 évet. (Amint 18 leszek tuti elköltözök.) Már nem is látok magamban semmi jót.. Csak a rosszat, a hibákat, a hiányosságokat. Úgy érzem mindent csak tönkre teszek, és könnyebb lenne a világnak nélkülem. És én még kiskoromban elhittem, hogy én képes leszek szebbé tenni... Erre mindig csak pusztítok, akarva,akaratlanul. És borzalmas érzés utálni a saját testvéremet.. Meg én alapból nem akartam senkit se utálni. De őt nem az, hogy szeretni nem tudom, még nem szeretni sem. Csak utálni. :( Kérlek segítsetek! Mit tegyek? :(