Tényleg baj ha ennyire zárkózott a testvérem?

Saját tapasztalatból írok, kb 10 éve élek ezzel a gonddal, habár minden nap teszek a mentális egészség karbantartásáért, és szocializálódok, de az állandó szorongás ami abból fakad, hogy nem érzed elfogadottnak magad, mintha valami belső gond lenne, megbénítja az embert, ez pedig figyelemhiányhoz vezet (kivéve, ha nagyon érdekel a téma) , ami ahhoz vezet, hogy másra gondolsz, mint amiről beszél a tanár, és ez úgy jön le a tanár szemében, hogy "hoppá, valami gond van a gyerekkel"

24 éves vagy, először 12-13 éves koromban éreztem ilyet, azóta nyekergősebb lett az élet

ezt csak azért írtam le, hogy jobban megértsd a problémát

Hat ezt latatlanban nem lehet megtippelni. Letezhet olyan mentalis problema, ami a szocialis kapcsolatokra es a tanulasi keszsegre is kihat. De ezt igy ismeretlenul senki nem tudja. A tanar is lehet hulye, de ismeretlenul ot sem tudom megitelni. Ha a szuleid ugy gondoljatok, hogy lehet alapja annak, amit a tanar mond, akkor erdemes megkeresni egy gyerekpszichologust. Ha alaptalannak gondoljatok, amit mond, akkor ne foglalkozzatok ezzel.

De itt, vadidegenek nem fognak tudni segiteni :(

Én is nagyon zárkózott gyerek voltam, nem igazán tudtam beilleszkedni. (Annyira csendes voltam, hogy volt olyan osztálytársam, aki azt hitte nem tudok beszélni. :D) Mindenki elkönyvelt, hogy fogyatékos vagyok, pedig csak nem szimpatizáltam az osztálytársaimmal. Engem sosem érdekeltek a celebek, való világ, stb. ők meg csak arról tudtak beszélni meg a fiúkról. (Na meg ment a ribiskedés is rendesen.) Bevallom meg sem próbáltam úgy tenni, minta érdekelnének ezek a dolgok, bár anyum szerint azt kellett volna. Sosem szerettem középpontban lenni, feltűnősködni. Nem érzem jól magam, ha mindenki engem bámul. Persze anyum mindig egy életvidám, csacsogós kislányt akart, aki mindig középpontban van, de én nem voltam ilyen. Ennek ellenére minden iskolai rendezvényen szerepelnem kellett, versenyeznem kellett, szavalnom kellett, hogy addig is az ilyen beállítottságú lányokkal legyek, "hátha ragad rám valami tőlük". Persze sosem nyertem, mert lerítt rólam, hogy csak kényszerből vagyok ott ellenben azokkal, akik tényleg a saját szórakozásuk miatt csinálták. Nekem csak még jobban aláásta az önbizalmamat, anyumat meg még jobban idegesítette, hogy az ő gyereke más ezért sose nyer. Anyum szerint sem voltam százas, mert egy normális kisgyerek nem ilyen, mint én. Túl sokat merengtem magamban, sokszor annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem halottam meg, ha beszélnek hozzám. (Ennek köszönhetően a legnagyobb hangzavarban is el tudom végezni a feladatomat, mert egyszerűen meg sem hallom.) Elismerem tényleg fura lehet látni, hogy a gyerek ül egyedül, se TV, se semmi nem megy és csak néz előre, mint akit kikapcsoltak. :D Ovis koromban legtöbbször gagyi "találmányokon" agyaltam. A legtöbb már rég létezett, láttam valami könyvben (pl. periszkóp) vagy semmi értelme nem volt, de engem jobban lekötött ezek tervezgetése, mint az aktuális Barbie baba. Otthon próbáltam ezeket megvalósítani, de mivel alapanyag nem volt hozzá, kidobott tejesdobozból és hasonlókból dolgoztam, de bármit csináltam mindig ki lettek dobva, mert szemetet nem tartunk meg. Emiatt elég hamar felhagytam az otthoni barkácsolással és maradt a rajzolás. Ezt anyum is elfogadhatónak tartotta, amég "normális" dolgokat rajzoltam. (Házikó, napocska, állatok, stb.) Aztán, mikor a saját kitalált lényeimet kezdtem rajzolgatni megint gagyásnak gondoltak és jött a pszichológus. Később művészeti középiskolába mentem továbbtanulni, ahol értékelték a gondolkodásomat, de anyumnak csak a csendéleteket, portrékat lehetett megmutatni, mert bármi olyat rajtoltam, ami "nem létezik a valóságban" kiakadt, hogy ezt hogy engedhetik. Meg, hogy ettől vagyok pszichopata, hogy adják alám a lovat a csontvázakkal, testrészekkel meg a koponyákkal (anatómia). Tény, hogy egy idő után elég elvont gondolataim lettek, (amiket le is rajzoltam) de ez már középsuli előtt is volt és pont emiatt a hozzáállás miatt alakult ki, mert sehol nem találtam a helyem, mindenki fogyatékosnak tartott (még a családom is) senki nem volt kíváncsi a valódi személyiségemre, mindig csak azt hallgattam, hogy milyennek kéne lennem. (Én tényleg elhittem évekig, hogy bolond vagyok.) Egyedül középsuliban tudtam önmagam lenni, ahol az én viselkedésem inkább előny volt, mint hátrány és hozzám hasonló barátokat is tudtam szerezni. Nem vagyok fogyatékos, nincsen mentális betegségem, egyszerűen rossz környezetben voltam. A tanulmányaimmal nem volt baj, mindig 4 felett volt az átlagom (egyedül a töri meg az angol nem ment, mert nem tudtam magolni). Bevallom nem sokat készültem sem a dolgozatokra, sem az érettségire (nekem lett a legjobb az évfolyamban), mert az anyag nagy részét órán megjegyeztem és fölöslegesnek tartottam otthon még 5x elolvasni, ha már úgyis tudom. Ebből állandó konfliktus volt, mert anyum csak azt látta, hogy én nem tanulok. Mindig felügyelt, kérdezgetett, erőltette a magolást, mert szerinte saját szavaimmal nem jó. (Sokszor azért kaptam rosszabb jegyet, mert nem jutott eszembe szó szerint a válasz, saját szavaimmal meg nem mertem mondani anyum miatt.) Ezzel sikeresen megutáltatta velem az iskolát és a tanulást is, mert csak azt láttam, hogy hiába magolok órákon át semmi eredménye nincs, sőt..még rosszabb jegyeim vannak, mint mikor "nem készültem" külön. Anyum meg csak egyre többet veszekedett velem, mert ő is azt látta, hogy hiába ül velem órákat a könyv felett, tök hülye vagyok és semmit nem tudok visszamondani. (Érdekes, a verseket 2-3 olvasás után vissza tudtam mondani, de anyum annyiszor elmondatta velem, belekérdezgetett, hogy biztos legyen, hogy teljesen összezavart és keverni kezdtem a sorokat.)

Sosem értettem, miért baj, ha valaki csendes, elvan magában. Sokan nem bírják megérteni, hogy nem mindenki szeret középpontban lenni és feltűnősködni. Attól még nem beteg. Persze vannak olyan mentális problémák, amik miatt ilyenné válhat valaki, de akkor a barátai körében is ilyen lenne szerintem és másban is kiütközne.

4. vagyok. Örülök, hogy tudtam segíteni. Sajnos a többség nehezen érti meg az ilyen embereket. Én is sok beszólást, megjegyzést kaptam tanároktól, más szülőktől, diákoktól, a családtól amiket sajnos nem lehet elfelejteni. Pl. első osztályban az osztályfőnököm behívta anyumat, hogy rosszul fogom a ceruzát, és ha ez nem változik soha nem fogok tudni írni, íróeszközt használni és hogy tuti baj van velem. (Ezt középsuliban is megjegyezte a rajztanárom, hogy én úgy fogom a ceruzát, ahogy az ecsetet kéne az ecsetet meg, mint a tollat, de külön megjegyezte, hogy nem bántásból mondja és amég nem hat ki a munkámra addig semmi gond nincs vele.) Általánosban volt, mikor azzal cikiztek, hogy én máskor teszem ki az ékezeteket meg húzom át a t betűt, mint ők. (Akkor sem értettem, hogy ez miért baj, de nagyon rosszul esett.) Semmivel nem voltak rosszabb jegyeim, mint az osztály legjobbjainak, akik mindig jutalomkönyveket kaptak, csak én nem voltam olyan aktív ezért a tanárok sem igazán kedveltek. (Gondolom úgy néztem ki, mint aki marhára unja amit beszél, de mikor belekérdeztek akkor mégis tudtam válaszolni és ezt nem nézték jó szemmel.) Hiába volt ugyan annyi az átlagom én nem kaptam könyveket év végén, mert nem voltam olyan aktív. A tanárok is elkönyveltek különcnek ezért simán szekálhattak, megverhettek szünetekben, ők csak elfordították a fejüket. Otthon hiába mondtam el, hogy mi van suliba anyum úgy gondolta, hogy megérdemlem, mert "így jár, aki különcködik" meg az én hibám, hogy nem tudok beilleszkedni, mikor "egyszerűen, csak normálisan kéne viselkednem." Középsuliban pont ilyen osztályfőnököt fogtam ki. Nem voltam vele közvetlen, nem járkáltam hozzá segítségért ezért elég undok volt velem, ott próbálta lehúzni a jegyeimet, ahol tudta. Sose felejtem el, mikor a félévi bizonyítványt osztotta ki és a több, mint 30 fős osztályból mindenkit (!) megdicsért, kezet fogott vele még azzal is, aki megbukott, hogy majd lesz jobb. Mikor én mentem ki érte egyszerűen odadobta elém az asztalra és csak annyit mondott, hogy "Te is tudod, hogy ezt nem érdemled meg." (4,7-es átlagom volt. Az osztálytársaim sem értették az egészet.) A dolgozatoknál is ezt csinálta, hiába lett jó mindig azt mondta, hogy nem az eszemnek köszönhetem, hanem fortunának. (Aztán még gúnyosan megjegyezte, hogy "bár úgysem tudod, mi az".) Állandóan arra célozgatott, hogy én mennyire hülye vagyok és semmi keresnivalóm szakközépben. Mikor az ő tárgyából mentem emelt érettségire akkor még jobban utálni kezdett, mert nem kértem a segítségét a felkészülésben. Mikor szóbelizni mentem azt mondta meg ne merjem mondani, hogy ő tanított, mert nem akarja hogy beégessem. Ötös lett az érettségim és mikor kérdezték, hogy ki tanított én megmondtam, hogy "azt kérte ne mondjam meg." Szerintem majdnem agyvérzést kapott, mikor megtudta, de így járt. :D Sose mentem hozzá panaszkodni a családi dolgaimról ezért természetesnek vette, hogy nekem minden fantasztikus és semmi más dolgom nincs az életbe, mint tanulni az óráira. (Közben apumnak tüdőrákja volt a házunk meg egy felújítás közepén volt és én jártam haza törmeléket pakolni suli után, mert apum már nem bírta. Mikor az érettségikor meghalt felhívtuk szólni neki, hogy nehogy baj legyen az adatokkal és még leállt értetlenkedni, hogy "mi történt, hogy ilyen hirtelen?" Talán ha meghallgatta volna a "kifogásaimat" és nem vág gúnyolódva a szavamba, hogy sajnálja a szüleimet, hogy ilyen gyerekük lett, tudta volna, hogy már másfél éve tart ez a helyzet.) Egyszer még ki is akart rúgatni, mert menetrend változás miatt nem fértem fel a buszra, amivel eddig mentem, és csak 5 perces késéssel tudtam volna beérni vagy hajnali fél hatra, de akkor még nyitva se volt az épület. Nem fogta fel, hogy nem mindenki lakik egy utcában az iskolával, mint ő. Ballagáskor én adtam volna át neki az ajándékot, de nem fogadta el tőlem. (Eredetileg egy másik lány adta volna át, de őt annyira megbántotta, hogy hazament a ballagásról.) Másoknak is volt vele ilyen baja, sokszor már a szülők cseszték le, hogy szálljon már le a gyerekekről, mert tényleg nagyon rá tudott szállni a diákokra. (Egyik anyukának akkor durrant el az agya, mikor a lánya kórházba került erre vagy 3x hívta az osztályfőnök, hogy akkor is küldje be, mert dolgozatot írunk és tuti, csak szimulál, ne higgyen neki. Az anyuka meg kiakadt és megmondta, hogy ma reggel vitte el a mentő, ölbe kellett lehozni a lépcsőn, mert eszméletlen volt, szóval rohadtul nem szimulál.) Tudom, hogy ezeket nem kell felvenni, meg ne foglalkozzak vele, de szerintem ezt akkor sem lehet elfelejteni, főleg kisgyerekkorban, mikor még fejlődik a személyisége és mindenfelől azt hallja, hogy beteg, fogyatékos, nem százas. Meg állandóan pszichológushoz meg mindenféle felkészítőbe akarják küldeni, mert nem beszél és szaladgál egész nap. Kedvenc esetem, mikor otthon okapit rajzoltam (sok animal planetet és állatos könyvet néztem/olvastam) és senki nem hitte el nekem, hogy ez az állat létezik és én lettem a hülye a családban. Mindenki azt hitte, hogy megint fantáziálok. :D De volt, mikor apumat találták be, hogy honnan tudja az 5 éves kislány, hogy mi az a suriken és miért próbált ilyeneket gyártani az óvodában? (Ennek is pszichológus lett a vége.)

Ha az ember feladja a valódi személyiségét akkor sosem lesznek őszinte kapcsolatai, amikben tényleg önmagáért szeretik. A megjátszásnak meg szerintem semmi értelme. Kitartás a testvérednek, nem egyszerű dolog ez, de hamis személyiséggel senki nem lehet boldog. Annyit meg nem ér meg, csak hogy a tanár elégedett legyen.